Mivel a múltkor nagyon jól sikerült a tapasztalt rekusoknak szóló közös túránk, felmerült, hogy tartsunk ismételten hasonlót. Javaslatot is kaptam több helyszínre, így ezennel meghirdetnék egy újabb túrát, melyhez azért már komolyabb fekvős tapasztalat és kondi szükséges:
Nagyvázsonyi treffpunkt
Indulás augusztus 8-án vasárnap, reggel 9-kor Nagyvázsonyból.
Innen Nemesleányfalu, kis szerpentinen lefelé szép kilátással Vigántpetend, Kapolcs völgyébe, később enyhe hegymenetben Taliándörögd, Öcs (nemrég épült aszfaltozott összekötő út az Űrtávközlési Állomás mellett. Itt Úrkút fele elindulva, majd egy aszfaltozott bekötőúton be az erdőbe, megkerülni a Kab-hegyet, ami élvezetes, enyhén emelkedős aszfaltút forgalom nélkül. A kab-hegyi kerülőnél egy forrásnál kiépített pihenőben kaja, pia, majd feltekerés a tornyokhoz (ez egy kellemes kis emelkedő), kilátás a Balatonra, majd lezúgás, vissza Nagyvázsonyba (az étteremhez). Az ínyenceknek kaja után Veszprémben pár fincsi rövid, de velős emelkedőt megmutatnánk. Opcióként esetleg Balatonalmádiban meglátogatnánk egy lelkes rekust, aki (kizárólag saját használatra) már épített pár fekvőbringát.
Ez így egy kellemes egy napos program lenne.
Azért szerveznénk egyébként vasárnapra, mert így talán reggel a Balaton irányába nem lesz olyan nagy a forgalom, hazafelé pedig még a csúcsforgalom előtt el lehet indulni. Akit érdekel a túra, jelentkezhet az info@ambringa.hu-ra küldött levélben augusztus 5-ig. Ezt mindenképp kérnénk, mert érdeklődés hiányában elhalasztjuk későbbre a túrát!
2010. augusztus 1., vasárnap
25%
Csatlakoznék Pupuhoz, bizonyítandó, hogy rekuval igenis meg lehet bírkózni komoly emelkedőkkel is. Tegnap meghódítottam Fonyód mindkét dombját több irányból is. Az egyik ilyen emelkedő a kiírás tanúsága szerint 25%-os volt, de legalább nem volt hosszú, csak pár száz méter. Ez egyébként érthető, hiszen Fonyód nem a magas hegyeiről ismert, viszont ezt ellensúlyozandó, nem bonyolították az út vezetését kacskaringósra, egyszerűen nyílegyenesen felvezették a dombtetőre. 
A képek nem adják vissza igazán a meredekséget, úgyhogy javaslom mindenkinek, próbálkozzon bátran személyesen! A kilátás megéri, azt bizton állíthatom, érdemes a fizetős (150 Ft/fő) kilátóra is fellátogatni, gyönyörű a körpanoráma.
A képek nem adják vissza igazán a meredekséget, úgyhogy javaslom mindenkinek, próbálkozzon bátran személyesen! A kilátás megéri, azt bizton állíthatom, érdemes a fizetős (150 Ft/fő) kilátóra is fellátogatni, gyönyörű a körpanoráma.
2010. július 30., péntek
Ambringás rekumez
Ahogy év elején említettük, ebben az évben kijövünk pár meglepetéssel. Ezek egyikét már páran láthatták, de hivatalosan még nem adtam róla hírt, mert tesztelés alatt volt.
Most viszont íme bejelentem, készen van az első Ambringás mez, mely kifejezetten rekusoknak készült.
Hogy miben más, mint a megszokott kerékpáros mezek?
1, Először is nem hátul vannak a zsebei, hanem oldalt-elől (a fekete csíkban), így tökéletesen használhatóak fekvőkerékpáron. Ha még valaki nem próbálta volna, egy rekun a hagyományos kerékpáros mezbe rakott cuccok a háttámlának dőlve nyomják a hátat, vagy legalábbis nehezen kivehetőek menet közben. A mi mezünknél ez nem jelent gondot, van végre helye akár a magunkkal vitt kulcsnak, szemüvegnek, pénznek, iratoknak, vagy akár energiaszeletnek.
2, A zsebek zippzárral zárhatóak, így nem eshet ki belőlük semmi véletlenül.
3, A "pelenkabetétes" kerékpáros nadrág teljesen felesleges, sőt hátrányos a fekvőkerékpáron. Szabadabb mozgást biztosít, ráadásul higiénikusabb az Ambringás nadrág, mely kialakításában harmonizál a felsőkkel.
4, Egyedi és exkluzív design, melyen látszik, hogy a videlője tagja az Ambringás rekusok körének.
A felső mezek három kivitelben készülnek, hogy mind melegebb, mind hidegebb időben legyen megfelelő:
A, Rövid ujjú mez;
B, Hosszú ujjas mez, elöl szétnyitható;
C, Hosszú ujjas, vékony thermo anyagú mez, elöl szétnyitható
Mindegyik mez a legmodernebb alapanyagokból készül specialista gyártónál a mi specifikációink illetve terveink alapján S, M, L és XL méretben. További információ a honlapunkon.
Most viszont íme bejelentem, készen van az első Ambringás mez, mely kifejezetten rekusoknak készült.
Hogy miben más, mint a megszokott kerékpáros mezek?1, Először is nem hátul vannak a zsebei, hanem oldalt-elől (a fekete csíkban), így tökéletesen használhatóak fekvőkerékpáron. Ha még valaki nem próbálta volna, egy rekun a hagyományos kerékpáros mezbe rakott cuccok a háttámlának dőlve nyomják a hátat, vagy legalábbis nehezen kivehetőek menet közben. A mi mezünknél ez nem jelent gondot, van végre helye akár a magunkkal vitt kulcsnak, szemüvegnek, pénznek, iratoknak, vagy akár energiaszeletnek.
2, A zsebek zippzárral zárhatóak, így nem eshet ki belőlük semmi véletlenül.
3, A "pelenkabetétes" kerékpáros nadrág teljesen felesleges, sőt hátrányos a fekvőkerékpáron. Szabadabb mozgást biztosít, ráadásul higiénikusabb az Ambringás nadrág, mely kialakításában harmonizál a felsőkkel.
4, Egyedi és exkluzív design, melyen látszik, hogy a videlője tagja az Ambringás rekusok körének.
A felső mezek három kivitelben készülnek, hogy mind melegebb, mind hidegebb időben legyen megfelelő:A, Rövid ujjú mez;
B, Hosszú ujjas mez, elöl szétnyitható;
C, Hosszú ujjas, vékony thermo anyagú mez, elöl szétnyitható
Mindegyik mez a legmodernebb alapanyagokból készül specialista gyártónál a mi specifikációink illetve terveink alapján S, M, L és XL méretben. További információ a honlapunkon.
2010. július 26., hétfő
Amíg fiatal az ember…
Mindig jól megbámulták elhaladó kis csapatunkat bringások és járókelők egyaránt: elöl háromkerekű rekuval a nagymama, Sárika, utána gyerekbringákon a két unoka, a tízéves Ákos és a nyolcéves Réka, majd kétkerekű rekuval Pupu nagypapa zárja a menetet. Hát még, ha tudták volna…Ha tudták volna, hogy a nagymamának ez élete első komolyabb bringatúrája, és azért jött háromkerekűn, mert egyáltalán nem tud biciklizni! Gyerekkorában a körülmények miatt kimaradt ez az életéből, és később sem pótolta, mindig csak engem kísérgetett autóval, miközben az Alpok hágóit jártam vagy valami extrém hosszú távú túrát tettem. Így ő is részese lett az élménynek, és ezzel megelégedett. Ám nemrég kedvet kapott, hogy maga is pedálozzon, és a júniusi Ambringa-túra alkalmával egy ICE trike ülésében annak rendje és módja szerint oda-vissza megtette a Dunakeszi-Vác távot, méghozzá nagy élvezettel. Igaz, minden új volt, a fék, a váltás, de Zoli a boltból aranyosan segítette, bátorította, így nagyon pozitív élménnyel zárult a túra. Nevettünk is eleget: addig kell új sportágat kezdeni, amíg fiatal az ember! (Sárika nem titkolja, hogy tavasszal volt 64 éves.)
Ezek után mi sem természetesebb, mint hogy ő állt elő az ötlettel: amikor néhány napig nálunk lesznek a gyerekek, menjünk bringatúrára a Fertő-tóhoz! Megterveztünk mindent, megint kikölcsönöztük az ICE háromkerekűt, vettünk rá pakktáskát, és nekivágtunk. Az első napi etapot óvatosan választottuk meg: Hegykőtől Fertőrákosig, útba ejtve a vasfüggönyből mementóként meghagyott őrtornyot és a pompás strandot: 25 kilométer, enyhén hullámos vidéken, minden probléma nélkül. Másnap Mörbitzbe bringáztunk, onnan komppal jutottunk Illmitzbe, ahol szállást foglaltunk, de annak elfoglalása előtt azért tekeregtünk egyet a keleti oldal szikes tavai között, a madarakat figyelve, és persze nem maradhatott ki a strandolás sem. Ez már 40 km volt, részben agyforraló hőségben, és szintén jól ment.
A Hotel Postban kiderült, hogy a tulajdonos, Otto Josef Egermann, reku-tulajdonos és reku-mániás: nála kap egy ingyen fröccsöt vagy sört, aki fekvőbringával betér hozzá! Nem győzte fotózni és kipróbálni a gépeinket, és megmutatta saját Speedmachine-jét is. Más szállásokon és alkalmi találkozásoknál úgyszintén érdeklődést keltettek a bringák, többen kíváncsiskodtak, hol kapni ilyet – ezek rögtön leírhatták a telefonszámot és a honlap címét az Ambringa kulacsairól. Szóval valóságos roadshow lett a fertői kirándulásunkból, amelyet nem hiába neveztünk magunkban „Fertőzésnek”, lehet, hogy néhányan elkapták tőlünk a reku-vírust… 
A harmadik nap gyilkos kánikulájában csak a strandot kerestük fel, igaz, én azért előbb gyorsan körbebringáztam a tavat (121 km, 4 óra 32 perc) – hajnali négykor, még sötétben indultam, kilenc előtt visszaértem, így ki lehetett bírni. Családomat is sikerült rávenni, hogy a végső 30 kilométert korán tegyük meg Hegykőig, így az utolsó napon ötkor startoltunk, és nyolckor már célba is értünk. Sárika közben megtáltosodott: míg az elején 10 km/óra volt a jellemző sebessége, fokozatosan gyorsult, és a végén már 18-19-cel pedálozott, úgyhogy Rékát tolnom kellett, hogy le ne maradjunk!
Ám ezek a számadatok mit sem árulnak el a lényegről: Sárika boldogan, elégedetten fejezte be a túrát, beleszeretett a bringázásba, magabiztosságot szerzett egy számára eddig ismeretlen világban, és máris bejelentette, hogy szeretne egy újabb csavargást, ezúttal kettesben. Már tervezzük, hogy három nap alatt bejárjuk Gemenc, Baja, Mohács és a Béda vidékét, ahol annyiszor jártunk már kenuval. Addig kell menni, amíg fiatalok vagyunk, és addig vagyunk fiatalok, ameddig megyünk!
Ezek után mi sem természetesebb, mint hogy ő állt elő az ötlettel: amikor néhány napig nálunk lesznek a gyerekek, menjünk bringatúrára a Fertő-tóhoz! Megterveztünk mindent, megint kikölcsönöztük az ICE háromkerekűt, vettünk rá pakktáskát, és nekivágtunk. Az első napi etapot óvatosan választottuk meg: Hegykőtől Fertőrákosig, útba ejtve a vasfüggönyből mementóként meghagyott őrtornyot és a pompás strandot: 25 kilométer, enyhén hullámos vidéken, minden probléma nélkül. Másnap Mörbitzbe bringáztunk, onnan komppal jutottunk Illmitzbe, ahol szállást foglaltunk, de annak elfoglalása előtt azért tekeregtünk egyet a keleti oldal szikes tavai között, a madarakat figyelve, és persze nem maradhatott ki a strandolás sem. Ez már 40 km volt, részben agyforraló hőségben, és szintén jól ment. 
A Hotel Postban kiderült, hogy a tulajdonos, Otto Josef Egermann, reku-tulajdonos és reku-mániás: nála kap egy ingyen fröccsöt vagy sört, aki fekvőbringával betér hozzá! Nem győzte fotózni és kipróbálni a gépeinket, és megmutatta saját Speedmachine-jét is. Más szállásokon és alkalmi találkozásoknál úgyszintén érdeklődést keltettek a bringák, többen kíváncsiskodtak, hol kapni ilyet – ezek rögtön leírhatták a telefonszámot és a honlap címét az Ambringa kulacsairól. Szóval valóságos roadshow lett a fertői kirándulásunkból, amelyet nem hiába neveztünk magunkban „Fertőzésnek”, lehet, hogy néhányan elkapták tőlünk a reku-vírust… 
A harmadik nap gyilkos kánikulájában csak a strandot kerestük fel, igaz, én azért előbb gyorsan körbebringáztam a tavat (121 km, 4 óra 32 perc) – hajnali négykor, még sötétben indultam, kilenc előtt visszaértem, így ki lehetett bírni. Családomat is sikerült rávenni, hogy a végső 30 kilométert korán tegyük meg Hegykőig, így az utolsó napon ötkor startoltunk, és nyolckor már célba is értünk. Sárika közben megtáltosodott: míg az elején 10 km/óra volt a jellemző sebessége, fokozatosan gyorsult, és a végén már 18-19-cel pedálozott, úgyhogy Rékát tolnom kellett, hogy le ne maradjunk!
Ám ezek a számadatok mit sem árulnak el a lényegről: Sárika boldogan, elégedetten fejezte be a túrát, beleszeretett a bringázásba, magabiztosságot szerzett egy számára eddig ismeretlen világban, és máris bejelentette, hogy szeretne egy újabb csavargást, ezúttal kettesben. Már tervezzük, hogy három nap alatt bejárjuk Gemenc, Baja, Mohács és a Béda vidékét, ahol annyiszor jártunk már kenuval. Addig kell menni, amíg fiatalok vagyunk, és addig vagyunk fiatalok, ameddig megyünk!2010. július 18., vasárnap
Ambringa túra Pupu köszöntővel
Ahogy előzetesen már feltételeztem, valóban nagy eseménynek voltak szem- és fültanúi azok, akik eljöttek tegnap a júliusi Ambringa-túránkra, hiszen Pupu itt lépte át a 30.000. rekus km-ét. Mivel már csak 3,5 km volt neki hátra a nevezetes fordulóig, az indulás előtt már megelőlegeztük neki az ünneplést, és egy arannyal dúsított pezsgővel koccintottunk a tiszteletére.
Ezúton is gratulálunk Pupunak és további hasonló élményeket kívánunk, mint amelyeket eddig megélt rekui révén!
Egyébként mindenki megérdemli az elismerést, aki szombaton eljött, hiszen hatalmas kánikulában és tűző napsütésben indultunk. 
Dunakeszin már meg is állt a 12 fős csapatunk egy kis frissítőre az autós révnél. Szerencsére Göd magasságában már kicsit elviselhetőbbre fordult az idő, mely a hűvös Duna közelségének, a több zöldterületnek, valamint némi felhősödésnek volt köszönhető.
Vácon ismét pótoltuk az elvesztett folyadékot és energiát, majd miután megbeszéltük, hogy Pupunak, mint autós újságírónak milyen szörnyűségeket kell szinte nap mint nap elviselni az olvasók igényeinek kielégítése céljából :), elindultunk visszafelé.
Ez a szakasz már kifejezetten kellemes bringázást tett lehetővé, hiszen mire kijutottunk az árnyas részről, már elég laposan sütött a nap, ráadásul felhők is sűrűbben takarták el a szemünk elől. A Megyeri hídon áttekerve még átküzdöttük magunkat a közeli bányatavakról jövő emberek tömegén, majd megkerültük az Omszki-tavat is, így közel 60 km megtétele után visszaérkeztünk a boltba úgy, hogy közben senki sem égett le, nem kapott hőgutát, sőt láthatóan még élveztük is a túrát és egymás társaságát.Köszönöm mindenkinek, aki eljött!
2010. július 16., péntek
Harmincezer kilométer
Rohan az idő – de nem maradok le tőle én magam sem! Éppen három éve, hogy boldog reku-tulajdonos lettem, és ezalatt harmincezer kilométert tettem meg fekvőbringával. A kerek szám elérésére a holnapi Ambringa-túrán kerül sor!
Mi minden fért bele az Egyenlítő háromnegyedébe? Bejártam Magyarország legnagyobb részét, számomra addig jórészt ismeretlen tájait is, például a Tisza-mentét, Tokajtól szegedig. Nagy túrákat tettem: a Dráva-kerékpárúton a folyó forrásától (Innichen, Olaszország) Letenyéig, a Duna-kerékpárúton a forrástól (Donaueschingen) Budapestig, Sienától Rábafüzesig, Prágától Budapestig (616 km) másfél nap alatt, pihenés nélkül, Mainztól Rajkáig négy nap alatt, és teljesítettem a Race Across Hungary futamot Szentgotthárdtól Tiszabecsig (680 km, 32 óra). A tévhitet, miszerint csak síkon jönnek ki a reku előnyei, több hágó és csúcs megmászásával igyekeztem és igyekszem továbbra is eloszlatni.
Ezeknél a számszerűsíthető eredményeknél is sokkal fontosabb azonban, hogy friss lendületet kapott már-már lecsengő bringás pályafutásom, rengeteg pozitív élményben volt részem, új barátokra tettem szert, és egy rokonszenves körhöz tartozom. Köszönet mindenkinek, akinek része van ebben: Feleségemnek, Murláéknak, a boltból a fiúknak, Novák Ádáméknak, és valamennyi túratársamnak. 
Nem lenne teljes ez a néhány sor, ha nem szólnék külön a Challenge Hurricane SL-ről. 23,5 ezer kilométert futott, és mind szemre, mind műszakilag újszerű állapotban van. Persze egy ilyen finom sportgép esetében kellett ehhez némi karbantartás: a harmadik garnitúra gumi és lánc, a második első féktárcsa, a második hátsó karbon lengővilla és a harmadik első légrugó-elem szolgál rajta – a fékbetéteket nem számolom. A pakktáskát kissé kiszívta a nap, de a fényezés karcmentesen csillog az eredeti rubin-metál színben. Összenőttünk – sok szép út vár még ránk!
Mi minden fért bele az Egyenlítő háromnegyedébe? Bejártam Magyarország legnagyobb részét, számomra addig jórészt ismeretlen tájait is, például a Tisza-mentét, Tokajtól szegedig. Nagy túrákat tettem: a Dráva-kerékpárúton a folyó forrásától (Innichen, Olaszország) Letenyéig, a Duna-kerékpárúton a forrástól (Donaueschingen) Budapestig, Sienától Rábafüzesig, Prágától Budapestig (616 km) másfél nap alatt, pihenés nélkül, Mainztól Rajkáig négy nap alatt, és teljesítettem a Race Across Hungary futamot Szentgotthárdtól Tiszabecsig (680 km, 32 óra). A tévhitet, miszerint csak síkon jönnek ki a reku előnyei, több hágó és csúcs megmászásával igyekeztem és igyekszem továbbra is eloszlatni.
Ezeknél a számszerűsíthető eredményeknél is sokkal fontosabb azonban, hogy friss lendületet kapott már-már lecsengő bringás pályafutásom, rengeteg pozitív élményben volt részem, új barátokra tettem szert, és egy rokonszenves körhöz tartozom. Köszönet mindenkinek, akinek része van ebben: Feleségemnek, Murláéknak, a boltból a fiúknak, Novák Ádáméknak, és valamennyi túratársamnak. 
Nem lenne teljes ez a néhány sor, ha nem szólnék külön a Challenge Hurricane SL-ről. 23,5 ezer kilométert futott, és mind szemre, mind műszakilag újszerű állapotban van. Persze egy ilyen finom sportgép esetében kellett ehhez némi karbantartás: a harmadik garnitúra gumi és lánc, a második első féktárcsa, a második hátsó karbon lengővilla és a harmadik első légrugó-elem szolgál rajta – a fékbetéteket nem számolom. A pakktáskát kissé kiszívta a nap, de a fényezés karcmentesen csillog az eredeti rubin-metál színben. Összenőttünk – sok szép út vár még ránk!2010. július 13., kedd
Szonbaton (17-én) Ambringa túra!
Kicsit késve szólok talán, de remélhetőleg az Ambringa naptárban már olvasta mindenki, hogy most szombaton, 17-én Ambringa túra. Még az is lehet, hogy Pupu ezen a túrán teljesíti a 30.000. rekus km-ét, hiszen már nagyon közel van hozzá!
Szeretettel várunk mindenkit a szokott módon:
a, Aki rekut bérel, azokat legalább dél körülre, hogy legyen idő a beállításra és a próbákra.
b, Aki saját bringájával jön, azokat is kérjük, hogy időben érkezzenek, mert 14:30-kor indulunk a bolt elől!
Viszlát szombaton!
Szeretettel várunk mindenkit a szokott módon:
a, Aki rekut bérel, azokat legalább dél körülre, hogy legyen idő a beállításra és a próbákra.
b, Aki saját bringájával jön, azokat is kérjük, hogy időben érkezzenek, mert 14:30-kor indulunk a bolt elől!
Viszlát szombaton!
2010. július 8., csütörtök
Lamentálás
Kb egy hónapja, a Tour de Pelso-n volt alkalmam beszélgetni pár kerékpáros versenyzővel. Az egyik téma, ami szóba került, hogy szerettünk volna találni olyan valakit, akinek a teljesítménye elegendő ahhoz, hogy átülve rekura, képes legyen egy ilyen komoly versenyt akár 10-20 perces előnnyel megnyerni. A mögöttes cél nyilván az, hogy ha a bringások látják, hogy milyen eredményt lehet elérni egy fekvővel, nyitottabbak lesznek rá, és többen fognak érdeklődni iránta, így jelentősen segíthetne a rekumbensek elterjedésében.
Meglepett azonban a véleményük. Szerintük ebben egy profi számára nincs kihívás, sőt még az se jelentene semmit, ha sikerülne véghezvinni. Miért? Mert mivel fekvővel menne, így az eredménye úgysem hasonlítható össze az országútisokéval, illetve nyilván tudna nyerni, ezért nem is számítana...
Ez elgondolkodtatott. Lehet, hogy teljesen felesleges megpróbálnom elérni valakivel hasonló csúcsdöntéseket? Tényleg nem jelentene semmit, hiszen más kategória?
Nem értem teljesen a dolgot több szempontból sem. Egyrészt szerintem ez azért nem lenne olyan egyszerű, igenis lenne benne kihívás, hiszen ez nem egy időfutam, itt a versenyzők a bolyban haladva könnyedén mennek nagy sebességgel, viszont a fekvősnek legalább az utolsó 60-80 km-en egymagában kellene haladni ahhoz, hogy tényleg komoly előnnyel nyerhessen. (Persze feltételezve, hogy nem rekus bolyban történne a szökés, de attól azért még messze vagyunk sajnos!) Szóló szökés ekkora távon nem egyszerű, de ha mégis, hát örömmel látnám a vállalkozó kedvűeket!
De elgondolkodtató ez a kérdés más nézőpontból is. Mint minden legalább részben technikai sportban, a kerékpározásban is milliárdokat költenek a gyártók a fejlesztésekre és igyekeznek rávenni a sportolni szeretőket, hogy vegyék meg az egyre könnyebb, egyre kifinomultabb bringákat. Miért is? Hát mert egy jobb géppel könnyebb elérni jobb eredményt. Aki pedig győzelemre vágyik, az nem is mond le erről a pluszról, igyekszik beszerezni a legkomolyabb versenygépet, hogy evvel is nyerjen pár perc, vagy akár csak pár másodperc előnyt, vagy fordítva nézve, ne maradjon le azokkal szemben, akiknek már van ilyen.
Ha elfogadom a versenyzők véleményét, akkor miért nem indul mindenki tökéletesen azonos kerékpárral? Hiszen úgy lenne a fair, úgy lenne jobban összehasonlítható, hogy ki mit tud!
Vagy mégsem...
Már az sem mindegy, hogy kinek milyen edzője volt, mennyire tudtak neki segíteni, mennyit tudott gyakorolni, stb. Ezek szerint mindenkinek azonos edzésen kellene részt vennie, hiszen nem számít annak az eredménye, akit profibb edzők készítettek fel és egy csapat segítette a verseny közben... Sőt igazából csak időfutamot szabadna indítani, hiszen ott csak a saját teljesítmény számít, nem vehető igénybe a társak segítsége szélárnyékként. :)
De akkor miért istenítik azt a versenyzőt, aki a Girón, vagy a Tour de France-on úgy nyer egy szakasz, hogy végig a többiek "húzzák", ő pedig csak az utolsó párszáz méteren vág egy nagy hajrát, hogy elsőként haladjon át a célvonalon? Hol volt itt az egyenlő esély? Hiszen egyrészt a társaknak esetleg nehezebb is volt a feladatuk, másrészt akinek jobb társak segítenek, az könnyebben éri el a győzelmet. Ott mégsem mondják rá, hogy nem számít az eredménye, hiszen jobb csapatban ment...
Sőt tovább megyek, ha már így belemelegedtem! Már az is nagyon sokat számít, hogy valaki milyen tehetséges, milyen adottságokkal született. Már külön tudománya van annak, hogy a gyermekek testi felépítéséből kiderítsék, hogy milyen sportágat kellene választania ahhoz, hogy sikeres legyen benne. Na de jobb adottságokkal könnyebb nyerni, ez akkor nem ér! Természetes, hogy egy magas embernek nagyobb esélye van a kosárlabdában, vagy a magasugrásban, mint egy alacsonynak. Mégse egyenlítjük ki az eredményeiket, hogy lássuk, ki is hozta magához képest a legtöbbet! (Bár van ilyen például az ökölvívásban, vagy a bírkózásban.)
Végülis mi számít és mi nem? Hol a határa annak, amit még elfogadunk, és amitől kezdve már nem értékeljük az eredményt annyira? Sőt egyáltalán miért versenyzünk, ha úgyse lehet megállapítani tökéletesen, hogy saját magához képest kié a legnagyobb eredmény? Mert az eredeti gondolat szerint csak ez számítana...
Kíváncsi vagyok a véleményetekre a kérdésben!
Meglepett azonban a véleményük. Szerintük ebben egy profi számára nincs kihívás, sőt még az se jelentene semmit, ha sikerülne véghezvinni. Miért? Mert mivel fekvővel menne, így az eredménye úgysem hasonlítható össze az országútisokéval, illetve nyilván tudna nyerni, ezért nem is számítana...
Ez elgondolkodtatott. Lehet, hogy teljesen felesleges megpróbálnom elérni valakivel hasonló csúcsdöntéseket? Tényleg nem jelentene semmit, hiszen más kategória?
Nem értem teljesen a dolgot több szempontból sem. Egyrészt szerintem ez azért nem lenne olyan egyszerű, igenis lenne benne kihívás, hiszen ez nem egy időfutam, itt a versenyzők a bolyban haladva könnyedén mennek nagy sebességgel, viszont a fekvősnek legalább az utolsó 60-80 km-en egymagában kellene haladni ahhoz, hogy tényleg komoly előnnyel nyerhessen. (Persze feltételezve, hogy nem rekus bolyban történne a szökés, de attól azért még messze vagyunk sajnos!) Szóló szökés ekkora távon nem egyszerű, de ha mégis, hát örömmel látnám a vállalkozó kedvűeket!
De elgondolkodtató ez a kérdés más nézőpontból is. Mint minden legalább részben technikai sportban, a kerékpározásban is milliárdokat költenek a gyártók a fejlesztésekre és igyekeznek rávenni a sportolni szeretőket, hogy vegyék meg az egyre könnyebb, egyre kifinomultabb bringákat. Miért is? Hát mert egy jobb géppel könnyebb elérni jobb eredményt. Aki pedig győzelemre vágyik, az nem is mond le erről a pluszról, igyekszik beszerezni a legkomolyabb versenygépet, hogy evvel is nyerjen pár perc, vagy akár csak pár másodperc előnyt, vagy fordítva nézve, ne maradjon le azokkal szemben, akiknek már van ilyen.
Ha elfogadom a versenyzők véleményét, akkor miért nem indul mindenki tökéletesen azonos kerékpárral? Hiszen úgy lenne a fair, úgy lenne jobban összehasonlítható, hogy ki mit tud!
Vagy mégsem...
Már az sem mindegy, hogy kinek milyen edzője volt, mennyire tudtak neki segíteni, mennyit tudott gyakorolni, stb. Ezek szerint mindenkinek azonos edzésen kellene részt vennie, hiszen nem számít annak az eredménye, akit profibb edzők készítettek fel és egy csapat segítette a verseny közben... Sőt igazából csak időfutamot szabadna indítani, hiszen ott csak a saját teljesítmény számít, nem vehető igénybe a társak segítsége szélárnyékként. :)
De akkor miért istenítik azt a versenyzőt, aki a Girón, vagy a Tour de France-on úgy nyer egy szakasz, hogy végig a többiek "húzzák", ő pedig csak az utolsó párszáz méteren vág egy nagy hajrát, hogy elsőként haladjon át a célvonalon? Hol volt itt az egyenlő esély? Hiszen egyrészt a társaknak esetleg nehezebb is volt a feladatuk, másrészt akinek jobb társak segítenek, az könnyebben éri el a győzelmet. Ott mégsem mondják rá, hogy nem számít az eredménye, hiszen jobb csapatban ment...
Sőt tovább megyek, ha már így belemelegedtem! Már az is nagyon sokat számít, hogy valaki milyen tehetséges, milyen adottságokkal született. Már külön tudománya van annak, hogy a gyermekek testi felépítéséből kiderítsék, hogy milyen sportágat kellene választania ahhoz, hogy sikeres legyen benne. Na de jobb adottságokkal könnyebb nyerni, ez akkor nem ér! Természetes, hogy egy magas embernek nagyobb esélye van a kosárlabdában, vagy a magasugrásban, mint egy alacsonynak. Mégse egyenlítjük ki az eredményeiket, hogy lássuk, ki is hozta magához képest a legtöbbet! (Bár van ilyen például az ökölvívásban, vagy a bírkózásban.)
Végülis mi számít és mi nem? Hol a határa annak, amit még elfogadunk, és amitől kezdve már nem értékeljük az eredményt annyira? Sőt egyáltalán miért versenyzünk, ha úgyse lehet megállapítani tökéletesen, hogy saját magához képest kié a legnagyobb eredmény? Mert az eredeti gondolat szerint csak ez számítana...
Kíváncsi vagyok a véleményetekre a kérdésben!
2010. június 30., szerda
Milyen volt a júniusi Ambringa túra?
Nem "Annyira Más", de kicsit azért mégis más...
Először is reggel még nem tudtam, hogy merre fogunk menni, nincs-e a kerékpárút még víz alatt. Ezért délelőtt tettem egy kört, felmentem Vácig a pesti oldalon, majd átkompoltam a szigetre, onnan pedig a Tahi-hídon át vissza a budai oldalon Kalászig. Mivel mindkét oldal járható volt, de a keleti volt jobb állapotban, így azt választottam, főleg, hogy ott hosszabb szakasz vezet forgalomtól elzárt, szép részen.
Így aztán délután is Vácig mentünk fel a pesti oldalon, viszont újdonságként kétféle túrát szerveztünk egybe:
A csapat kb fele a bolttól indult bringával, míg a többiek nagy része Dunakeszinél pattant csak fel bringájára, melyeket a Renault Masterünk szállított Dunakesziig, kihagyva a kevésbé élvezetes első 9 km-t, melynek nagy része a 2-es főúton halad. (Páran, például Python és Lompi máshonnan indultak, és útközben csatlakoztak hozzánk.)
Ennek a megoldásnak nagy előnye, hogy aki nem akar a forgalmas közúton tekerni, kihagyhatja azt, elég a bringautas, nyugodtabb, szebb részen becsatlakoznia, az élmény így is elérhető a számára.
Pupu családjából többen is eljöttek, többek közt a neje, Sárika is, aki egy ICE trike-on tekerte végig a kerékpárutas szakaszt.
Összesen egyébként 17-en jöttünk össze és még az időjárás is megkegyelmezett nekünk, így szerintem a túra kifejezetten jól sikerült. Bár aki esetleg fogyni szeretett volna, annak nem biztos, hogy sikerült, mivel Vácon elég rendesen bepótoltuk az elvesztett energiákat... :)
2010. június 20., vasárnap
Harcban az elemekkel
Ennek a túrának története és sorsa van… Sajtóútra voltam hivatalos a Lago Maggiore környékére, és úgy terveztem, hogy poggyászban kiviszem a rekut, majd azzal jövök hazafelé Klagenfurtig, közben bejárva egy sor BIG-csúcsot (http://www.challenge-big.eu/). A program azonban nem tette ezt lehetővé, de már beleéltem magam és felkészültem, ezért feleségemmel, Sárikával kiautóztunk ugyanoda, mégis végrehajtani az egészet. Június 13.-án, végig ragyogó napsütésben utaztunk a Lago d’Orta közelében fekvő Gozzano helységig, és azonnal szállást foglalva tüstént indultunk Ortába, ahol az Il Mottarone (1355 m, BIG 733) útja indul.
Ekkor már összegyűltek a késő délutáni súlyos zivatarfelhők, dörgött is innen-onnan. A 19,5 km-es kaptatón (1030 m szintemelkedés) Sárika ment elöl autóval, én meg követtem, néha megvárt egy fotóra. Látvány nem sok adódott, szinte mindent belepett a pára.
Az út jó, a legmeredekebb helyeken 12 százalékos, itt-ott gyönyörű ingatlanok szegélyezik. A teteje felé már esett egy kicsit, elég késő is volt már (fél 8), így a csúcson beraktuk a bringát az autóba, és úgy mentünk le. Nem baj, úgyis jobban szeretek felfelé mászni, mint lejtőzni – lejtőn a lócitrom is legurul…
Másnap hajnali indulással már korán eljutottunk a Lago Maggiore partján Castelveccanába. Három BIG-et vettem tervbe, és mivel nagyon keskeny hegyi utakra volt kilátás, Sárika inkább átautózott a túloldalra, megvárni engem.
Elsőként a Passo Cuvignone (1036 m, BIG 734) hágót másztam meg, amely csakis sportszempontból érdekes, mert nemcsak az út vezet végig erdőben, hanem föntről sincs kilátás, csak egy totemoszlop jelzi, hogy szoktak itt kerékpárversenyeket rendezni.
Nem nehéz a feljutás, csak 742 m a szint, és maximum 10 százalékos az emelkedő. Közvetlenül a hágó alatt nagy gyereküdülő van, a srácok persze fociztak. Ezért ugyan kár volt idejönniük, otthon is megtehették volna…
Egy darabig ugyanazon az úton visszagurulva ágaztam el egy nagy lejtőre, ahol legurulva Cuveglio faluba érkeztem, a San Martino csúcs (1079 m, BIG 736) lábához. Meredek hegyoldalban vezet fel a szerpentin, az egyik kanyarnál emlékhellyel: németek gyilkoltak meg itt olasz hazafiakat a háború alatt.
Odafönn a csúcson szép kápolna áll, az elesettek emlékének szentelve. Van egy kis étterem is – zárva tartott, de napos teraszán megszárítgattam a holmimat, miközben a pompás panorámában gyönyörködtem. Lefelé ugyanaz az út várt Cuveglióig.
Onnan, kevés emelkedéssel, át kellett jutni a nem távoli Varesébe. Út közben a "kerékpárosok Madonnájának" képe és emlékfala tűnik fel. Feleségem épp szembe jött Brinzio faluban, rögtön meg is álltunk egy ebédre. Olasz tudásom gyönge, így vívtam egy kicsit a pincérlánnyal, míg megértette, hogy csak olaszos tésztát szeretnénk, második fogás nélkül, de aztán kapcsolt: „Pasta e basta!” kiáltotta. Ez az, meg két sört kérünk!
A nap fénypontjának a harmadik kapaszkodó, a Campo dei Fiori (1207 m, BIG 735) bizonyult. Eleinte széles az út, majd egy leágazástól keskenyebbé válik. Épp ott várt meg párom, így a Fiat Dobló felhajtott csomagtér-ajtaja alatt üldögélve várhattam ki egy hirtelen záport.
A szokott módon, erdőben kanyarog felfelé az út, semmi különös, majd egy helyen tábla jelzi, hogy autóval eddig és nem tovább. Egyedül haladtam tovább egy panorámás parkolóig, ahol barátságot kötöttem egy kiránduló bundás kutyájával, majd nekiindultam, be egy nyitott vaskapun, az obszervatóriumnak. Itt már nagyon keskeny és meredek (13 százalékos) az út, mellette információs táblákkal. Odafönn átjátszó-torony, meteorológiai állomás és kétkupolás csillagvizsgáló van.
A kilátás olyan, mint egy repülőgépről!
Visszafelé a kocsihoz találkoztam egy fiatalemberrel, aki soros görkorcsolyával ment le a meredek lejtőn. Nagyon ügyesen kanyarogva szabályozta a sebességét, egyik lábát egészen behúzta a másik mögé, csak bámultam – de ő is nézett egyet, hogy valaki rekun jött fel ide. Mivel már megint esett és nem is volt olyan jó az út, ismét autóval mentünk le. Innen a Comoi-tóhoz akartunk rögtön átjutni, közben iszonyú felhőszakadást kaptunk. Cernobbio helységben találtunk jó szállást, és a közelben remek vacsorát, de sétálni nem volt kedvünk, mert végig esett.
Ekkor már összegyűltek a késő délutáni súlyos zivatarfelhők, dörgött is innen-onnan. A 19,5 km-es kaptatón (1030 m szintemelkedés) Sárika ment elöl autóval, én meg követtem, néha megvárt egy fotóra. Látvány nem sok adódott, szinte mindent belepett a pára.
Az út jó, a legmeredekebb helyeken 12 százalékos, itt-ott gyönyörű ingatlanok szegélyezik. A teteje felé már esett egy kicsit, elég késő is volt már (fél 8), így a csúcson beraktuk a bringát az autóba, és úgy mentünk le. Nem baj, úgyis jobban szeretek felfelé mászni, mint lejtőzni – lejtőn a lócitrom is legurul…
Másnap hajnali indulással már korán eljutottunk a Lago Maggiore partján Castelveccanába. Három BIG-et vettem tervbe, és mivel nagyon keskeny hegyi utakra volt kilátás, Sárika inkább átautózott a túloldalra, megvárni engem.
Elsőként a Passo Cuvignone (1036 m, BIG 734) hágót másztam meg, amely csakis sportszempontból érdekes, mert nemcsak az út vezet végig erdőben, hanem föntről sincs kilátás, csak egy totemoszlop jelzi, hogy szoktak itt kerékpárversenyeket rendezni.
Nem nehéz a feljutás, csak 742 m a szint, és maximum 10 százalékos az emelkedő. Közvetlenül a hágó alatt nagy gyereküdülő van, a srácok persze fociztak. Ezért ugyan kár volt idejönniük, otthon is megtehették volna…
Egy darabig ugyanazon az úton visszagurulva ágaztam el egy nagy lejtőre, ahol legurulva Cuveglio faluba érkeztem, a San Martino csúcs (1079 m, BIG 736) lábához. Meredek hegyoldalban vezet fel a szerpentin, az egyik kanyarnál emlékhellyel: németek gyilkoltak meg itt olasz hazafiakat a háború alatt.
Odafönn a csúcson szép kápolna áll, az elesettek emlékének szentelve. Van egy kis étterem is – zárva tartott, de napos teraszán megszárítgattam a holmimat, miközben a pompás panorámában gyönyörködtem. Lefelé ugyanaz az út várt Cuveglióig.
Onnan, kevés emelkedéssel, át kellett jutni a nem távoli Varesébe. Út közben a "kerékpárosok Madonnájának" képe és emlékfala tűnik fel. Feleségem épp szembe jött Brinzio faluban, rögtön meg is álltunk egy ebédre. Olasz tudásom gyönge, így vívtam egy kicsit a pincérlánnyal, míg megértette, hogy csak olaszos tésztát szeretnénk, második fogás nélkül, de aztán kapcsolt: „Pasta e basta!” kiáltotta. Ez az, meg két sört kérünk!
A nap fénypontjának a harmadik kapaszkodó, a Campo dei Fiori (1207 m, BIG 735) bizonyult. Eleinte széles az út, majd egy leágazástól keskenyebbé válik. Épp ott várt meg párom, így a Fiat Dobló felhajtott csomagtér-ajtaja alatt üldögélve várhattam ki egy hirtelen záport.
A szokott módon, erdőben kanyarog felfelé az út, semmi különös, majd egy helyen tábla jelzi, hogy autóval eddig és nem tovább. Egyedül haladtam tovább egy panorámás parkolóig, ahol barátságot kötöttem egy kiránduló bundás kutyájával, majd nekiindultam, be egy nyitott vaskapun, az obszervatóriumnak. Itt már nagyon keskeny és meredek (13 százalékos) az út, mellette információs táblákkal. Odafönn átjátszó-torony, meteorológiai állomás és kétkupolás csillagvizsgáló van.
A kilátás olyan, mint egy repülőgépről!
Visszafelé a kocsihoz találkoztam egy fiatalemberrel, aki soros görkorcsolyával ment le a meredek lejtőn. Nagyon ügyesen kanyarogva szabályozta a sebességét, egyik lábát egészen behúzta a másik mögé, csak bámultam – de ő is nézett egyet, hogy valaki rekun jött fel ide. Mivel már megint esett és nem is volt olyan jó az út, ismét autóval mentünk le. Innen a Comoi-tóhoz akartunk rögtön átjutni, közben iszonyú felhőszakadást kaptunk. Cernobbio helységben találtunk jó szállást, és a közelben remek vacsorát, de sétálni nem volt kedvünk, mert végig esett.
Látszott, hogy ebből nem lesz jó idő, de kedden reggel, esőben és alacsonyan lógó felhők alatt elszántan nekiindultam a Monte Bisbino (1290 m, BIG 738) csúcsának. Eleinte a hegyoldalba messzire felhúzódó város házai között szerpentinezik az út, majd erdőben és rétek között vezet. Van egy kisebb falu és több szétszórt ház is út közben, de ezekből alig látszott valami – a sűrű felhőben helyenként 20 méterre csökkent a látótávolság! És vannak olasz autósok, akik még ilyenkor is lámpa nélkül járnak a másfél kocsi szélességű úton… Végig esett, ha nem akartam megfázni, csak egészen rövid pihenőket tarthattam. Két kanyart domború, jégként csúszó kövekkel burkoltak, ott tolni kellett, úgy is majdnem elestem.
A teteje felé már fenyvesben kanyarog az út, majd felér egy nagy panoráma-parkolóba, ahol csak a csúcsvendéglő alkalmazottainak autója állt, senki sem volt bolond feljönni, csak egyedül én.
Kifacsartam az esődzseki alatt is csurom vizes pólómat, felvettem egy hosszú-ujjút és esőnadrágot, a sisakomra zuhanysapkát húztam, aztán gyerünk lefelé.
Ez kalandtúrának bizonyult! Látni alig lehet, az út helyenként 13 százalékkal lejt, csúszik rettenetesen, a fék gyengén fog, mert már kopáshatáron voltak a betétek, a kezem meg érzéketlenre fagyott. Az aljában alig tudtam bevenni néhány hajtűt! Végül sikerült baj nélkül leérnem. Az albergóban feleségem segített levetkőzni, mert nem tudtam kigombolni a dzsekimet…Mivel nyilvánvaló volt, hogy ebből napokig nem lesz jó idő, hazaautóztunk. A betervezett további 16 BIG-mászásra majd máskor kerül sor… Idehaza láttam az Interneten, hogy aznap 25 ember vesztette életét nem messze, a franciaországi Draguignan várost sújtó felhőszakadásban és áradatban. Ehhez képest semmiség az én balszerencsém az időjárással – megvárnak azok a csúcsok!
A teteje felé már fenyvesben kanyarog az út, majd felér egy nagy panoráma-parkolóba, ahol csak a csúcsvendéglő alkalmazottainak autója állt, senki sem volt bolond feljönni, csak egyedül én.
Kifacsartam az esődzseki alatt is csurom vizes pólómat, felvettem egy hosszú-ujjút és esőnadrágot, a sisakomra zuhanysapkát húztam, aztán gyerünk lefelé.
Ez kalandtúrának bizonyult! Látni alig lehet, az út helyenként 13 százalékkal lejt, csúszik rettenetesen, a fék gyengén fog, mert már kopáshatáron voltak a betétek, a kezem meg érzéketlenre fagyott. Az aljában alig tudtam bevenni néhány hajtűt! Végül sikerült baj nélkül leérnem. Az albergóban feleségem segített levetkőzni, mert nem tudtam kigombolni a dzsekimet…Mivel nyilvánvaló volt, hogy ebből napokig nem lesz jó idő, hazaautóztunk. A betervezett további 16 BIG-mászásra majd máskor kerül sor… Idehaza láttam az Interneten, hogy aznap 25 ember vesztette életét nem messze, a franciaországi Draguignan várost sújtó felhőszakadásban és áradatban. Ehhez képest semmiség az én balszerencsém az időjárással – megvárnak azok a csúcsok!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)