Mióta idén tavasszal rámentem a fekvőbringás hegyi túrákra, új lendületet vett a hágó- és csúcsjáró szenvedélyem, szép túrákban és maradandó élményekben volt részem, és reményem szerint sikerült egyértelműen bizonyítani a kétkedőknek, hogy rekuval ugyanúgy leküzdhetők a kaptatók, mint standard bringával. Igaz, nem lehet kiállni a nyeregből, de a támlának vetett háttal hatékony a hajtás, gyors lejtőzéskor pedig fokozott biztonságot ad, hogy az alacsony súlyponthelyzetből és a hosszabb tengelytávból adódóan nagyon erős a fékhatás. Ehhez járul a kényelem, a mindenféle kín hiányának előnye. De milyen gyors lehet egy reku hegyvidéken, ha nem én hajtom, a 67 éves nagypapa, hanem egy fiatal triatlon-élversenyző? Nos, minapi túránkon erre is választ kaptam – de haladjunk csak sorjában!
Klagenfurt és Graz között az autópályán haladva hosszan uralja a tájat a hatalmas Grosser Speikkogel (2120 m, BIG 659), csúcsán radarállomás „golflabdáival”. Ahol ekkora létesítmény van, oda út is vezet – régóta fentem rá a fogam. Most végre eljött az ideje, mint ahogy annak is, hogy pillekönnyű Carbonrecumbent rekum tervezőjével és építőjével, Novák Ádámmal együtt bringázzunk egy jót. Két napunk volt, mindjárt az elsőre ezt terveztük, a közeli Weinebene hágóval (1668 m, BIG 662) együtt, de indulásunk előtt emberéletet is követelő katasztrofális időromlás történt, behavazódott minden, így a másnapi programot vettük előre, hogy legyen ideje leolvadni a hónak. Ez bevált!
Szóval meg sem álltunk Karintia déli részén Eisenkappel városkáig (556 m), és kora reggel otthagyva a kocsit rohamoztunk az Eisenkappler Hüttéhez (1553 m, BIG 660). Jól aszfaltozott, keskeny fizetős út vezet fel, kemény emelkedővel – 10 km-en szed fel közel 1000 méternyi szintet, de vannak benne kisebb lejtős szakaszok is.
Egyes hajtűkanyarok csigalépcsőre emlékeztetnek...
A Karavankák látványos mészkő-csúcsait fotózgatva és egymást videózva nyomultunk felfelé a menedékházhoz, ahol jó almás süteménnyel és forró teával ünnepeltünk. Beöltözés után (3 fok volt!) lefelé már helyénvaló volt némi óvatosság, mert ébredeztek már az autósok, az út meg nagyon keskeny. Becsületükre legyen mondva, többen nemcsak lelassítottak, hanem félrehúzódva megálltak nekünk.
Legurulás után csak könnyebb ruhát elővenni álltunk meg az autónál – gyönyörű napos idő lett! –, és már húztunk is tovább a Seeberg Sattelre (1216 m, BIG 661).
Széles, remek út, nem meredek, könnyű zsákmány.
Odafönt már eljött az ebéd ideje, természetesen egy kis sörrel együtt.
Vissza csak 870 méteres szintig gurultunk, ott ágazik el az út a Paulitschsattelre (Pavlicevo Sedlo, 1339 m, BIG 881). Na, ez már komolyabb feladat, bő 10-15 százalékos emelkedőkkel, az elején és a végén lejtős szakaszokkal, amelyeket ugyebár a közepén kell behozni.
Nem könnyű, tehát értékes trófea, gyönyörű kilátásokkal egy impozáns hegykatlanra. A lejtőn Eisenkappel felé 74 km/órás maximumot mutatott a műszer, pompás suhanás volt! A szálláson aludtam egy jót vacsora előtt (éjjel 2-kor indultunk Magyarországról), Ádám viszont futni ment egy órányit a Lavant partjára, hogy mozogjon végre valamit... 
Legurulás után csak könnyebb ruhát elővenni álltunk meg az autónál – gyönyörű napos idő lett! –, és már húztunk is tovább a Seeberg Sattelre (1216 m, BIG 661).
Széles, remek út, nem meredek, könnyű zsákmány.
Odafönt már eljött az ebéd ideje, természetesen egy kis sörrel együtt.
Vissza csak 870 méteres szintig gurultunk, ott ágazik el az út a Paulitschsattelre (Pavlicevo Sedlo, 1339 m, BIG 881). Na, ez már komolyabb feladat, bő 10-15 százalékos emelkedőkkel, az elején és a végén lejtős szakaszokkal, amelyeket ugyebár a közepén kell behozni.
Nem könnyű, tehát értékes trófea, gyönyörű kilátásokkal egy impozáns hegykatlanra. A lejtőn Eisenkappel felé 74 km/órás maximumot mutatott a műszer, pompás suhanás volt! A szálláson aludtam egy jót vacsora előtt (éjjel 2-kor indultunk Magyarországról), Ádám viszont futni ment egy órányit a Lavant partjára, hogy mozogjon végre valamit... Másnap felhőtlen, de metszően hideg virradatra ébredtünk. Vár a Speikkogel, ne várjon hiába! A BIG leírás nehezebbnek mondja a híres-hírhedt Mortirolónál, és csakugyan, a jelzőtábla szerint 11 kilométeren 10-17 százalékos az emelkedő, a szintkülönbség 1670 méter. Könnyű, pihenős rész nincs benne. Nyugodt tempóban vágtam neki, időnként egy-egy rövid szusszanással, némi vízivással, sőt egy Cerbonát is megettem közben. Nem így Ádám! Ő most sportosra vette a figurát, egy darabig a hátát láttam, aztán azt sem.
Láttam viszont egy katonát a Koralpe síközpont felett, ahol a csúcsra vezető útszakasz kezdődik. A derék hadfit azért állították oda a sorompóhoz, hogy érvényt szerezzen a „minden járművel, kerékpárral is behajtani tilos” táblának. Rendes fickó volt, azt mondta, hogy tolni szabad, de tőle fel is ülhetek, csak szálljak le, ha hivatalos kinézetű autó jön, mert bírságolnak.
Persze felhajtottam az odafönn már gyephavas jellegű, tágas körpanorámájú csúcsra, ahol Ádám már éppen egy órája várakozott, kockára fagyva.
Ez igen, sasok is megirigyelhették volna a röpülését! Lefelé persze még inkább – csak ilyenkor veszi észre igazán az ember, milyen magasra kapaszkodott!
Utoljára maradt a Weinebene.
Ott már még jobban kijött kettőnk között az erőnléti különbség. Én már fáradtan, elnyűtten vágtam neki a délutáni melegben, és az 1200 méternyi magasságkülönbségű, 13 százalékos kaptatóval bekezdő úton szükségem volt néhány rövid megállásra.
Ádám ezzel szemben elhatározta, hogy pihenés nélkül rohamoz, kipróbálni, mit tud. Hát, ezen a 14 kilométeren is rám vert egy órát, szerinte versenybringával sem lett volna gyorsabb.
El is hiszem! Tea még ritkán esett ilyen jól, mint a hágó kunyhójának teraszán. A legurulás egyetlen merő gyönyörűség volt a sima aszfaltom, Ádám túllépte a 80-at, én beértem szerény 76-tal.
Már csak haza kellett autózni, az is baj nélkül sikerült – szép az élet!
Láttam viszont egy katonát a Koralpe síközpont felett, ahol a csúcsra vezető útszakasz kezdődik. A derék hadfit azért állították oda a sorompóhoz, hogy érvényt szerezzen a „minden járművel, kerékpárral is behajtani tilos” táblának. Rendes fickó volt, azt mondta, hogy tolni szabad, de tőle fel is ülhetek, csak szálljak le, ha hivatalos kinézetű autó jön, mert bírságolnak.
Persze felhajtottam az odafönn már gyephavas jellegű, tágas körpanorámájú csúcsra, ahol Ádám már éppen egy órája várakozott, kockára fagyva.
Ez igen, sasok is megirigyelhették volna a röpülését! Lefelé persze még inkább – csak ilyenkor veszi észre igazán az ember, milyen magasra kapaszkodott!
Utoljára maradt a Weinebene.
Ott már még jobban kijött kettőnk között az erőnléti különbség. Én már fáradtan, elnyűtten vágtam neki a délutáni melegben, és az 1200 méternyi magasságkülönbségű, 13 százalékos kaptatóval bekezdő úton szükségem volt néhány rövid megállásra.
Ádám ezzel szemben elhatározta, hogy pihenés nélkül rohamoz, kipróbálni, mit tud. Hát, ezen a 14 kilométeren is rám vert egy órát, szerinte versenybringával sem lett volna gyorsabb.
El is hiszem! Tea még ritkán esett ilyen jól, mint a hágó kunyhójának teraszán. A legurulás egyetlen merő gyönyörűség volt a sima aszfaltom, Ádám túllépte a 80-at, én beértem szerény 76-tal.
Már csak haza kellett autózni, az is baj nélkül sikerült – szép az élet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése