Hétvégén sűrű volt a túranaptárunk. Szombaton a májusi Ambringa-túránk mellett volt egy „kihelyezett tagozat” is, amelyen Pupu vett részt, ezért nem lehetett velünk a Szentendrei-szigeten. A nemzetközi BIG DAY keretében (http://www.challenge-big.eu/ ) a magyar bringás csúcsgyűjtők a Galyatető háromszori megmászására vállalkoztak. Pupu ismét igazolta, hogy nagyon jól lehet rekuval kaptatókat leküzdeni – íme, a beszámolója:
A BIG nemzetközi bringás hegyi-túrázás résztvevői minden esztendőben ugyanazon a napon tartanak egy teljesítménytúra-szerűséget, a végén közös bringaemeléssel. Idénre a Pásztó – Galyatető – Parádsasvár − Galyatető – Nemti – Galyatető – Pásztó útvonalat tűzték ki a magyar szervezők, ami 2200 méternyi szintemelkedést jelentett 120 kilométeres távon.
Számomra nem voltak valami jók az előjelek, éreztem, hogy valami betegség bujkál bennem, de azért úgy gondoltam, hogy elmegyek az indulás helyéig, megteszek valamennyit a többiekkel, aztán legfeljebb visszafordulok… Ám a csoportos menet úgy hatott rám, mint öreg huszárlóra a trombitaszó!
Sajnos, ami az útviszonyokat illeti, katasztrófaövezet a Mátra, végig nagyon kellett vigyázni a kátyúkkal. Simán ment az első szakasz, noha utolsóként értem fel Galyatetőre. Hiába, alig akadt olyan a többiek között, aki ne lehetett volna fiam, sőt unokám, meg nem is a gyorsaság a fő erényem, hanem a kitartás. Ezért, míg a többiek frissítettek a büfénél, én már indultam is le, Parádsasvár felé, úgyhogy már javában kapaszkodtam megint felfelé, mire szembe jöttek. Így már sikerült harmadikként felérnem. Persze ez nem verseny, hanem közös túra, de nem szerettem volna, hogy várni kelljen rám. Hasonló taktikát alkalmaztam a harmadik menetben is, az észak felé vezető (Mátraalmás, Szuha) aszfaltozott, de gödrös erdészeti úton, így a harmadik mászás végén még én várhattam a közös bringaemelésre. Lefelé pedig, vissza Pásztóra, nem volt ellenfele a rekunak, csak a legvégén értek utol, amikor lelassítottam a kedvükért.
Utóbb aztán megjött a böjtje a hetvenkedésnek, másnapra elég nyomorultul éreztem magam, nem is mentem többet, mint 30 kilométert egy általam szervezett túrán a Vértesben, hétfőn pedig irány a doki… Sebaj, a kórság elmúlik, a szép élmény pedig megmarad, és megint elgondolkozhatott néhány komoly bringás, hogy nem is olyan butaság az a reku!
Vasárnap egyébként én is jelen voltam a vértesi túrán, melyet Pupu szervezett és bár az időjárás nem kedvezett nekünk (végig szemerkélő esőben tekertünk), mégis sokan voltunk és nagyon jól éreztük magunkat. Ehhez a gyönyörű környezeten és a jó társaságon kívül hozzájárultak Pupu nejének, Sárikának a finomságai, ugyanis saját készítésű pogácsával és gesztenyés papuccsal teli kosarakkal várt minket Vérteskozmán! Ezekután csoda, hogy elfelejtkeztünk az esőről? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése