Túl az Óperencián

Pupu küldte az alábbi beszámolót az Enss folyó menti gyönyörű vidéken megtett túrájukról:

Túl az Óperencián

E bringás történet hőse, azaz hősnője a feleségem, Sárika, alias Kacsa, aki épp egy éve, nagymamaként kezdett el bringázni, és most az első komoly túráját teljesítette. Ausztriában az Enns folyó völgyét jártuk be, gyönyörű tájakat láttunk és kedves emberekkel találkoztunk.

Kacsa, aki soha életében nem tanult meg biciklizni, épp egy éve kapott kedvet, és egy kölcsön háromkerekű rekun kipróbálta a dolgot Dunakeszi és Vác között. Megtetszett neki, nemsokára körüljártuk a Fertőt, sokat csavarogtunk a Dunánál és a Tiszánál, de végig úgy maradt elkönyvelve, hogy csak síkvidéki túrák jöhetnek szóba. Mígnem pár hete barátokkal kerültünk egyet a Keszthelyi-hegységben, ahol kiderült, hogy megbirkózik ő hosszú és eléggé húzós emelkedőkkel is. E képességének hamarosan hasznát vette…
A kipécézett Ennsradweg (www.ennsradweg.com) ugyanis, az Enns folyó völgyét követve, tendenciájában lejt ugyan, de az útvonal sokat liftezik fel-le, összesen kiad körülbelül ezer méternyi szintemelkedést, és 1800 lejtést. „Inkább sportos” túrakerékpárosoknak ajánlja a leírás. Egyébként harcias elődök nyomába léptünk, lévén, hogy az Ober Enns német kifejezést torzították Óperenciává a kalandozó magyarok.
Baljós előjelekkel indult a túra. Eleve el kellett halasztani, mert pár hete, a tervezett időszakban katasztrofális volt az időjárás. Mostanra, június végére ígért napsütést a meteorológia. Ám pár nappal az indulás előtt Kacsa kikapott valami kórságot, úgyhogy erősen legyengülve, kellemetlenségektől gyötörve döntötte el vagányul, hogy azért belevág. Kifelé autózva aztán elromlott az idő is, komoly front vonult fel, esett az eső. Ami ilyen rosszul kezdődik, az csak jól folytatódhat!
Úgy is lett. Délutánra kezdett felszakadozni, így rögtön meg is tettük az első szakaszt, Radstadt és Pruggern között, hol mezei-, hol erdei utakon, vagy külön kerékpársávon, takaros falukat érintve. Az út, akárcsak később, nem végig aszfaltozott, sok a murvás szakasz, de ezek is simák és kemény felületűek, jól bringázhatók. Másnap pedig már hétágra sütött a Nap, amikor a leghosszabb etapot (67 km) tettük meg, Admont városáig. Ez húzós volt! Néhol olyan meredek kaptatók tarkítják, hogy be kellett segítenem Kacsának egy kis tolással, mert kipörgött a hátsó kereke! El is fáradt rendesen, de a harci kedve mit sem csökkent, sőt másnaptól javulni kezdett az egészsége, tudott már enni is valamit.
Úgy szerveztük meg a túrát, hogy én hajnalonként visszakerekezek az előző napi szakaszon, és utánunk hozom az autót, majd együtt reggelizünk, és következhet az aznapi közös menet. Az admonti fogadóban is tisztázni próbáltam még az este, hogy miképp tudok majd jó korán bejutni a garázsba, ahol a bringák állnak, mire így szólt a gazdasszony: − Fél hatkor nyitjuk ki. De nem kell bicikliznie, épp megy arra egy autónk, elviszi magát, nem is kerül semmibe! Ekkora szívélyességet nem illene visszautasítani, el is fogadtam örömmel.
A harmadik túranap a királyszakaszé: a Gesäuse hegytömbjén vágja keresztül magát az Enns, több száz méter magasra felnyúló sziklafalak között. Egyik lélegzetelállító látvány a másik után! Vadul zúg a folyó, egyébként csönd van, már amikor nem dübörögnek el mellettünk teherautók. Itt ugyanis nincs hely külön kerékpárútnak, csak ahol alagutat kell megkerülni. Meg-megállva, bámészkodva haladunk, középtájon egy vendéglő napernyője alatt ebédelve és sörözve – szép az élet!
A negyedik napon (szállásunk Kirchenlandl faluban volt) jó darabig küzdöttünk a hivatalos útvonal emelkedőivel, és élveztük a száguldást a lejtőin, mígnem a folyóvölgyi utat elhagytuk az országút kedvéért, mert az kevésbé hullámos, és Kacsa már kezdett ereje végéhez érni. Sokat vesz ki az emberből a tűző napsütés és a meleg is. Ausztriában amúgy sem rossz forgalomban biciklizni, mert nagyon korrektek, sőt néha már idegesítően óvatoskodók az autósok, néha már rájuk kiáltottunk volna: − Előzz végre, te szerencsétlen!
Az Ennstal túrát Reichramingban fejeztük be, de még hátra volt a ráadás, egy oldalvölgyben a Hintergebirgsradweg bejárása. Itt régebben keskeny nyomtávú vasút szolgálta a fakitermelést, ennek a nyomvonalán most a közforgalom elől elzárt murvás út vezet, a bringások paradicsoma! Meredek kaptató nincs benne, sőt alig emelkedik, lehet zavartalanul csodálni a patakot, a sziklafalakat és a sok alagutat, amelyekben automatikus világítást szereltek fel a kerékpárosok kedvéért. A Schleierfall (Fátyolvízesés) lett a méltó végpont, ahonnan visszafordultunk, már kezdődő esőben. Mire legurultuk azt a húsz kilométert, úgy néztünk ki, mint a vaddisznók! Szerencsére a faluban találtunk egy nyilvános vízcsapot, rajta locsolócsővel, így lemosott bringákat pakolhattunk be a kocsiba. Közben elégedetten regisztráltuk, hogy Kacsa épp most érte el a 2000-edik kerékpáros kilométerét. Hazafelé akkora felhőszakadásban jöttünk, hogy alig lehetett látni valamit, de ekkor már hiába adta ki a mérgét az időjárás: ezekkel az élményekkel a hátunk mögött csak mosolyogtunk rajta.

Karlovitz „Pupu” Kristóf