Hajnalban Podbrezovára autóztunk, és a csúf vasgyár parkolójában tettük le a kocsit. Onnan az Ördöglakodalma (Certovica, 1238 m, BIG 844) hágó könnyű és egyszerű menet, jó minőségű, csekély forgalmú aszfaltúton 17 kilométeren kell leküzdeni 600 méternyi szintet – nagyjából megfelel egy Pomáz-Dobogókő túrának. Mégsem valami gyorsan haladtunk, mert Máténak sajog a térde, több rövid pihenőre is szükség volt.
Legalább annál jobban kiélvezhettük a táj szépségét!
Lefelé remekül lehet jönni, de óvatos duhajként nemigen léptük túl a 70-et. És lám: az aljánál Máté óriási durrdefektet kapott az első kerekére, arasznyi hosszan repedt ki a belső, de nem lett baj belőle. Egyébként ismét remekül érvényesült a reku előnye: felfelé kitűnően kapaszkodik, lejtőn villámgyors, és végig kényelmes. Szegény Máté országúti gépen sanyargatta magát.Megint autózás Gerlachfalvára (Gerlachovce), útközben jó kolbászos sztrapacskával erősítettük magunkat, hiszen 870 méternyi szintkülönbség vár ránk a Felkai-tó partján álló Sziléziai menedékházig, részint aszfaltozott, másutt murvás úton. Keskeny kerekű bringáinkkal nem lesz könnyű!
De nehéz sem lett, sajnos: Tátraszéplakon (Tatranska Polianka) a felvezető út elejénél „Kerékpározni tilos” jelzőtábla fogadott. Persze simán tovább mentünk, de kisvártatva jött a sorompó, őrkunyhóval, és kézírásos papír fecnivel: „Kerékpárral behajtani tilos!” Szerény szlovák tudásomat előszedve megtudtam az őrtől, hogy átmeneti intézkedésről van szó, feljebb valami kábelfektetés miatt feltúrták az utat. Nagyon figyelt, nehogy besurranjunk, és tartottunk attól, hogy közben vagy a felső végén is lehet kellemetlenség, hát távoztunk.
De nehéz sem lett, sajnos: Tátraszéplakon (Tatranska Polianka) a felvezető út elejénél „Kerékpározni tilos” jelzőtábla fogadott. Persze simán tovább mentünk, de kisvártatva jött a sorompó, őrkunyhóval, és kézírásos papír fecnivel: „Kerékpárral behajtani tilos!” Szerény szlovák tudásomat előszedve megtudtam az őrtől, hogy átmeneti intézkedésről van szó, feljebb valami kábelfektetés miatt feltúrták az utat. Nagyon figyelt, nehogy besurranjunk, és tartottunk attól, hogy közben vagy a felső végén is lehet kellemetlenség, hát távoztunk.Talán jobb is, hogy így történt, mert kárpótlásul elbringáztunk a Csorba-tóhoz, útközben kitérve a Poprádi-tóhoz, amely első hegymászó túrám kiinduló pontja volt, 1962-ben, és amelyhez sok szép emlékem fűződik. Örömmel mutattam meg Máténak. 
Megnéztük a Jelképes temetőt is. Az út végig jó aszfaltos, helyenként jó meredek szakaszokkal.
Vissza Gerlachfalvára nagyszerűt lejtőztünk.
Újabb autózással Zuberecbe jutottunk, már esőben. Szállást és vacsorát a kellemes kolibában kaptunk, de bőven akadt volna egyéb szálláslehetőség is. Morcos hajnalra ébredtünk, de nem esett, tüstént neki is indultunk a 680 méternyi szintnek a Tatliakovo jezoro tóhoz (1375 m, BIG 843).
Jó minőségű az út, hosszú egyenesekkel, felső része az autók elől elzárva. Enyhe szemerkélésben értünk fel a kicsiny, de gyönyörű tóhoz. Lefelé nagyot lehetne jönni, de inkább visszafogtuk magunkat a vizes aszfalton, 61 km/óra volt a csúcs.
A végére maradt a legbecsesebb trófea, a Kis-Fátra nagy hegye, a Martinské hole (1460 m, 1100 m szint, BIG 846). Vrútky helység temetőjétől vettünk rajtot a felhőbe burkolózó csúcs felé. Na, ez nem akármilyen menet! Az elején jó az út, bár van annyi éles peremű kátyú, hogy visszafelé majd vigyázni kelljen. Később egyre romlik az aszfaltozás minősége, majd a szállodák fölött, ahol már sűrű ködben hajtottunk, kriminálissá válik, hepehupás murvafoltok és durva kőszórások tarkítják. Fölfelé sem élvezet, de lefelé gyötrelmes.
Odafönn csak egy percet töltöttünk, nem lehetett látni semmit. Nagyon figyelve, óvatosan jöttünk le, nem is történt baj, és megint nem áztunk meg. Délután ötre már haza is értünk.
Megnéztük a Jelképes temetőt is. Az út végig jó aszfaltos, helyenként jó meredek szakaszokkal.
Vissza Gerlachfalvára nagyszerűt lejtőztünk.
Újabb autózással Zuberecbe jutottunk, már esőben. Szállást és vacsorát a kellemes kolibában kaptunk, de bőven akadt volna egyéb szálláslehetőség is. Morcos hajnalra ébredtünk, de nem esett, tüstént neki is indultunk a 680 méternyi szintnek a Tatliakovo jezoro tóhoz (1375 m, BIG 843).
Jó minőségű az út, hosszú egyenesekkel, felső része az autók elől elzárva. Enyhe szemerkélésben értünk fel a kicsiny, de gyönyörű tóhoz. Lefelé nagyot lehetne jönni, de inkább visszafogtuk magunkat a vizes aszfalton, 61 km/óra volt a csúcs.
A végére maradt a legbecsesebb trófea, a Kis-Fátra nagy hegye, a Martinské hole (1460 m, 1100 m szint, BIG 846). Vrútky helység temetőjétől vettünk rajtot a felhőbe burkolózó csúcs felé. Na, ez nem akármilyen menet! Az elején jó az út, bár van annyi éles peremű kátyú, hogy visszafelé majd vigyázni kelljen. Később egyre romlik az aszfaltozás minősége, majd a szállodák fölött, ahol már sűrű ködben hajtottunk, kriminálissá válik, hepehupás murvafoltok és durva kőszórások tarkítják. Fölfelé sem élvezet, de lefelé gyötrelmes.
Odafönn csak egy percet töltöttünk, nem lehetett látni semmit. Nagyon figyelve, óvatosan jöttünk le, nem is történt baj, és megint nem áztunk meg. Délután ötre már haza is értünk. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése