Milyen volt a júniusi Ambringa túra?

Nem "Annyira Más", de kicsit azért mégis más...
Először is reggel még nem tudtam, hogy merre fogunk menni, nincs-e a kerékpárút még víz alatt. Ezért délelőtt tettem egy kört, felmentem Vácig a pesti oldalon, majd átkompoltam a szigetre, onnan pedig a Tahi-hídon át vissza a budai oldalon Kalászig. Mivel mindkét oldal járható volt, de a keleti volt jobb állapotban, így azt választottam, főleg, hogy ott hosszabb szakasz vezet forgalomtól elzárt, szép részen.
Így aztán délután is Vácig mentünk fel a pesti oldalon, viszont újdonságként kétféle túrát szerveztünk egybe:
A csapat kb fele a bolttól indult bringával, míg a többiek nagy része Dunakeszinél pattant csak fel bringájára, melyeket a Renault Masterünk szállított Dunakesziig, kihagyva a kevésbé élvezetes első 9 km-t, melynek nagy része a 2-es főúton halad. (Páran, például Python és Lompi máshonnan indultak, és útközben csatlakoztak hozzánk.)
Ennek a megoldásnak nagy előnye, hogy aki nem akar a forgalmas közúton tekerni, kihagyhatja azt, elég a bringautas, nyugodtabb, szebb részen becsatlakoznia, az élmény így is elérhető a számára.
Pupu családjából többen is eljöttek, többek közt a neje, Sárika is, aki egy ICE trike-on tekerte végig a kerékpárutas szakaszt.
Összesen egyébként 17-en jöttünk össze és még az időjárás is megkegyelmezett nekünk, így szerintem a túra kifejezetten jól sikerült. Bár aki esetleg fogyni szeretett volna, annak nem biztos, hogy sikerült, mivel Vácon elég rendesen bepótoltuk az elvesztett energiákat... :)

Harcban az elemekkel

Ennek a túrának története és sorsa van… Sajtóútra voltam hivatalos a Lago Maggiore környékére, és úgy terveztem, hogy poggyászban kiviszem a rekut, majd azzal jövök hazafelé Klagenfurtig, közben bejárva egy sor BIG-csúcsot (http://www.challenge-big.eu/). A program azonban nem tette ezt lehetővé, de már beleéltem magam és felkészültem, ezért feleségemmel, Sárikával kiautóztunk ugyanoda, mégis végrehajtani az egészet. Június 13.-án, végig ragyogó napsütésben utaztunk a Lago d’Orta közelében fekvő Gozzano helységig, és azonnal szállást foglalva tüstént indultunk Ortába, ahol az Il Mottarone (1355 m, BIG 733) útja indul.

Ekkor már összegyűltek a késő délutáni súlyos zivatarfelhők, dörgött is innen-onnan. A 19,5 km-es kaptatón (1030 m szintemelkedés) Sárika ment elöl autóval, én meg követtem, néha megvárt egy fotóra. Látvány nem sok adódott, szinte mindent belepett a pára.

Az út jó, a legmeredekebb helyeken 12 százalékos, itt-ott gyönyörű ingatlanok szegélyezik. A teteje felé már esett egy kicsit, elég késő is volt már (fél 8), így a csúcson beraktuk a bringát az autóba, és úgy mentünk le. Nem baj, úgyis jobban szeretek felfelé mászni, mint lejtőzni – lejtőn a lócitrom is legurul…

Másnap hajnali indulással már korán eljutottunk a Lago Maggiore partján Castelveccanába. Három BIG-et vettem tervbe, és mivel nagyon keskeny hegyi utakra volt kilátás, Sárika inkább átautózott a túloldalra, megvárni engem.

Elsőként a Passo Cuvignone (1036 m, BIG 734) hágót másztam meg, amely csakis sportszempontból érdekes, mert nemcsak az út vezet végig erdőben, hanem föntről sincs kilátás, csak egy totemoszlop jelzi, hogy szoktak itt kerékpárversenyeket rendezni.

Nem nehéz a feljutás, csak 742 m a szint, és maximum 10 százalékos az emelkedő. Közvetlenül a hágó alatt nagy gyereküdülő van, a srácok persze fociztak. Ezért ugyan kár volt idejönniük, otthon is megtehették volna…

Egy darabig ugyanazon az úton visszagurulva ágaztam el egy nagy lejtőre, ahol legurulva Cuveglio faluba érkeztem, a San Martino csúcs (1079 m, BIG 736) lábához. Meredek hegyoldalban vezet fel a szerpentin, az egyik kanyarnál emlékhellyel: németek gyilkoltak meg itt olasz hazafiakat a háború alatt.

Odafönn a csúcson szép kápolna áll, az elesettek emlékének szentelve. Van egy kis étterem is – zárva tartott, de napos teraszán megszárítgattam a holmimat, miközben a pompás panorámában gyönyörködtem. Lefelé ugyanaz az út várt Cuveglióig.

Onnan, kevés emelkedéssel, át kellett jutni a nem távoli Varesébe. Út közben a "kerékpárosok Madonnájának" képe és emlékfala tűnik fel. Feleségem épp szembe jött Brinzio faluban, rögtön meg is álltunk egy ebédre. Olasz tudásom gyönge, így vívtam egy kicsit a pincérlánnyal, míg megértette, hogy csak olaszos tésztát szeretnénk, második fogás nélkül, de aztán kapcsolt: „Pasta e basta!” kiáltotta. Ez az, meg két sört kérünk!

A nap fénypontjának a harmadik kapaszkodó, a Campo dei Fiori (1207 m, BIG 735) bizonyult. Eleinte széles az út, majd egy leágazástól keskenyebbé válik. Épp ott várt meg párom, így a Fiat Dobló felhajtott csomagtér-ajtaja alatt üldögélve várhattam ki egy hirtelen záport.

A szokott módon, erdőben kanyarog felfelé az út, semmi különös, majd egy helyen tábla jelzi, hogy autóval eddig és nem tovább. Egyedül haladtam tovább egy panorámás parkolóig, ahol barátságot kötöttem egy kiránduló bundás kutyájával, majd nekiindultam, be egy nyitott vaskapun, az obszervatóriumnak. Itt már nagyon keskeny és meredek (13 százalékos) az út, mellette információs táblákkal. Odafönn átjátszó-torony, meteorológiai állomás és kétkupolás csillagvizsgáló van.

A kilátás olyan, mint egy repülőgépről!

Visszafelé a kocsihoz találkoztam egy fiatalemberrel, aki soros görkorcsolyával ment le a meredek lejtőn. Nagyon ügyesen kanyarogva szabályozta a sebességét, egyik lábát egészen behúzta a másik mögé, csak bámultam – de ő is nézett egyet, hogy valaki rekun jött fel ide. Mivel már megint esett és nem is volt olyan jó az út, ismét autóval mentünk le. Innen a Comoi-tóhoz akartunk rögtön átjutni, közben iszonyú felhőszakadást kaptunk. Cernobbio helységben találtunk jó szállást, és a közelben remek vacsorát, de sétálni nem volt kedvünk, mert végig esett.

Látszott, hogy ebből nem lesz jó idő, de kedden reggel, esőben és alacsonyan lógó felhők alatt elszántan nekiindultam a Monte Bisbino (1290 m, BIG 738) csúcsának. Eleinte a hegyoldalba messzire felhúzódó város házai között szerpentinezik az út, majd erdőben és rétek között vezet. Van egy kisebb falu és több szétszórt ház is út közben, de ezekből alig látszott valami – a sűrű felhőben helyenként 20 méterre csökkent a látótávolság! És vannak olasz autósok, akik még ilyenkor is lámpa nélkül járnak a másfél kocsi szélességű úton… Végig esett, ha nem akartam megfázni, csak egészen rövid pihenőket tarthattam. Két kanyart domború, jégként csúszó kövekkel burkoltak, ott tolni kellett, úgy is majdnem elestem.

A teteje felé már fenyvesben kanyarog az út, majd felér egy nagy panoráma-parkolóba, ahol csak a csúcsvendéglő alkalmazottainak autója állt, senki sem volt bolond feljönni, csak egyedül én.

Kifacsartam az esődzseki alatt is csurom vizes pólómat, felvettem egy hosszú-ujjút és esőnadrágot, a sisakomra zuhanysapkát húztam, aztán gyerünk lefelé.

Ez kalandtúrának bizonyult! Látni alig lehet, az út helyenként 13 százalékkal lejt, csúszik rettenetesen, a fék gyengén fog, mert már kopáshatáron voltak a betétek, a kezem meg érzéketlenre fagyott. Az aljában alig tudtam bevenni néhány hajtűt! Végül sikerült baj nélkül leérnem. Az albergóban feleségem segített levetkőzni, mert nem tudtam kigombolni a dzsekimet…Mivel nyilvánvaló volt, hogy ebből napokig nem lesz jó idő, hazaautóztunk. A betervezett további 16 BIG-mászásra majd máskor kerül sor… Idehaza láttam az Interneten, hogy aznap 25 ember vesztette életét nem messze, a franciaországi Draguignan várost sújtó felhőszakadásban és áradatban. Ehhez képest semmiség az én balszerencsém az időjárással – megvárnak azok a csúcsok!

Rohamtempó

Kissé sűrűre jött ki június 4. programja: volt nálam egy Opel tesztkocsi, amelyet ki kellett használni, ugyanakkor estefelé már halaszthatatlan program várt idehaza. Így hát éjfélkor indultam, és amikor leparkoltam az ausztriai Gamingban, alig világosodott még az ég alja, és fényesen ragyogott az Esthajnalcsillag.

Lámpafénynél indultam neki a Grubbergnek (BIG 664, 784 m), amelynek lendületesen ívelő, széles, sima aszfaltútjának elején táblák riogatják a motorosokat, „harapós szalagkorlátokkal” és „rémítő kanyarokkal”. Számukra sebességkorlátozás érvényes: 70 km/óra. Kissé nevetségesnek tűnik ez a felhajtás, noha bizonyára otthagyták páran a fogukat…

Egy vicc, hogy ez a hágó felkerült a BIG listára: sem nem magas, sem nem meredek, semmiről sem híres, kilátása nincs – ebben az országban tucatjával adódnának nagyszerűbbek. Na mindegy, legalább lefelé túlléptem a motorosoknak engedélyezett tempót!Innen autóval ugrottam át Lassing faluba, ahonnan a Hochkar síközpont (BIG 652, 1491 m) útja indul. Na, ez már egészen más műfaj!

Látványos szerpentin, rendesebb kaptató, csodás panoráma, és a tetején egy pazar hegykatlan. Nagy élvezet volt feltekerni rajta, épp egy órát vett igénybe a 10 km. Odafönn ismét csak egy percnyi megállás, fotózás, majd gyors süvítés vissza a völgybe, és megint autózás Lunz am See helységbe.

A Zellerain kissé mumusnak számított: nem próbáltam még rekuval 20 százalékos emelkedőt. Mire nekiindultam, már negyed 10 volt, és eléggé meleg, vízvételi lehetőség meg nem adódott útközben (házaknál biztos adtak volna, de nem kopogtam be).

Eleinte szép patakvölgyben haladtam, nagyon enyhe emelkedéssel, majd jöttek a kaptatók. Egyre csak vártam azt a híres húszszázalékost, de – szinte csalódásomra – fél 12-kor minden nehézség nélkül felértem a hágóba. Ellopták volna a hegyi manók a meredélyt? Nos, egy tea és almás pite után visszafelé indulva megkaptam a választ: csúcssebességként 87 km/órával süvítettem lefelé, szóval úgy látszik, mégsem olyan lankás az…

Ismét autózás, Melknél a Duna túloldalán Gossam helység lenne a Jauerling (BIG 663, 960 m) kiinduló pontja. Ez kissé a fő országút fölött van, de én egészen alulról indultam. Úgy számoltam, hogy ez még éppen belefér, mielőtt haza kell indulnom. De nem! Téves a BIG leírása! A táv nem 10,4 km, hanem 16, a csúcs pedig 1040 méter magas. Ráadásul itt már délutáni fülledt meleg volt. Halálra hajszoltam magam, mégis két órát vett igénybe az egész.

Utána már csak a száguldás haza, ahogy a forgalom és a józan ész engedte. Kissé késve, de jól megérkeztem, négy új BIG-gel a tarsolyomban!

Ambringa túra - június

Már sokan várják remélhetőleg a következő Ambringa túrát, mely a jövő szombaton lesz. Az Ambringa naptárban egyébként mindig nyomon követhetőek a rendezvényeink, érdemes tehát ott nézelődni.
Június 26-án a szokásos módon 14:30-kor indulunk az Annyira Más Bringabolt elől, vissza pedig este 6-7 óra között tervezünk érkezni. Aki bérel fekvőkerékpárt tőlünk (mert ugyebár erre is van lehetőség, ha valaki még nem tudná!), azokat kérjük, hogy legkésőbb délre jöjjenek ki, hogy legyen idő beállítani mindent, illetve gyakorolni a kibérelt modellel. Ez azért is fontos, mert nem egyetlen rekut kell ilyenkor adjusztálni, így az utolsó órában mindig kevés idő van egyedi kérések teljesítésére. Aki hamarabb jön, egyrészt több ideje van használni a fekvőjét, másrészt rá több időt és figyelmet tudunk fordítani.
Szeretettel várunk tehát mindenkit 26-én egy kellemes tekerésre!

RAAM 2010

Már csak pár óra és elrajtol Szőnyi Ferenc a világ legdurvábbnak tartott versenyén, a RAAM-on. Ez a közel 5000 km-es non-stop verseny nagyon komoly erőpróba mind a testnek, mind a léleknek, hiszen itt nem elég a fizikai erőnlét, komoly kitartás, lelkierő is szükséges. Eddig tudtommal Magyarországról csak Káldy Attila tudta teljesíteni, viszont ő többször is.
Most Szőnyi Ferenc ultratriathlon világbajnokunk vág neki a hatalmas távnak, remélhetőleg sok sikerrel. Szurkolni fogunk neki még akkor is, ha nem a legmegfelelőbb kerékpárt választotta, hiszen nem rekumbensen fog tekerni... :)
Hajrá Racemachine!
További információ Ferenc honlapján.

Drymer

Már megint egy olyan reku, melyhez hasonlót akartam készíteni...
Bedőlős tadpole trike, mely magas, jól látható a forgalomban, ráadásul (legalábbis részlegesen) még burkolt is, hogy megvédje az időjárás viszontagságaitól a használóját. Kell ennél jobb közlekedési eszköz városban, munkába járáshoz? Még elektromotorral is fel van szerelve! Ez a jövő, hajrá!

Állítólag most nyártól már kapható is lesz. Ki (ne) szeretne egyet? :)

A Semmering körül

Mottó:
„Az igazságokat sokszor kell ismételni, mert a tévedéseket is sokszor ismétlik.”



Végre nyárias idő! Börtönéből szabadult sasként csaptam le három BIG-magaslatra (http://www.challenge-big-eu/) az ausztriai Semmering hágó körül. Szokásos hajnali indulás után reggel 6-kor hagytam a kocsit Gloggnitzban, majd szép napsütésben, könnyedén hajtottam fel a Semmeringre (985 m).

Út közben csobogó üdíti fel a szomjas vándort.

Ott elég nagy dúlással utat építenek a sípályák aljánál, és részben ez, részben a helyiek tanácsa félrevezetett, nem az igazi úton indultam felfelé. Azért ez is nagyon szép, forgalmatlan murvás út volt, nemigen járják, kissé benőtte a fű, amely kissé csúszott a harmattól. Kétszer tolni kellett, erdei ösvényen, de nem volt vészes.

Odafönn, a Sonnwendstein tetején (1509 m, BIG 671) finom Apfelstrudelt és teát kaptam a turistaházban. Lefelé már a helyes útvonalon gurultam, kitűnő állapotú murvás út ez is, biztos vagyok benne, hogy a keskeny, sima gumimmal végig feltekernék rajta. Csak a legfelső 50 méteren igaz a leírásban szereplő 23 százalékos kaptató, az aszfaltos, de rossz állapotú.

Semmeringből a forgalmatlan régi országúton ereszkedtem le Steinhausba (838 m), ott ágazik ki balra az országút a Pfaffensattelre (1372 m). Eleinte szép sima az aszfalt, de a felső részen már romániai minőségű, repedezett, hullámos és kátyús, ami majd visszafelé lesz zavaró. Találkoztam néhány magyar bringással, révkomáromiak voltak.

A hágóból ágazik ki a Stuhleck (1782 m, BIG 672) makadámútja.

Nem túl meredek (max. 16 százalék) és rendes állapotú, simán felpedáloztam rajta. A teteje felé megelőzött egy osztrák montis, nagyon nyomta, de nem tudott lerázni. Fenn elmondta, hogy a Sziklás-hegységre edz, néhány nap múlva indul. Ezúttal egy sört ittam a házban, majd jött az óvatos leereszkedés.

Vissza a Preiner Gscheid (1070 m, BIG 670) hágót érintettem. Ennek a nevét szerintem az tudja szépen kimondani, akinek csecsemőkorában cumi helyett fenyőtobozt dugtak a szájába… Maga a hágóút könnyű (max 10 %), nyugodtan lehet nézegetni a Rax sziklás hegyoldalait. 110 kilométer és 2364 méter szintemelkedés után 16 órakor értem vissza a kocsihoz, így még épp jókor értem haza a családi vacsorára.

Visszatérve a bevezető mottóra: az eléggé meggyökeresedett tévhitet, miszerint a reku kényelmes és gyors ugyan, de emelkedőn, tehát hegyvidéken nem jól használható, eddig 18 „BIG-mászás” sikeres teljesítésével cáfolom. A Semmering környéki túra során tartósan 16 százalékos emelkedésű, murvás utakon mentem fel, keskeny és sima gumijú rekuval, bármi probléma nélkül. A kísérletezést folytatom, az eredményekről ezentúl is beszámolok.

Tour de Pelso 2010

Tegnap került megrendezésre a megreformált Tour de Pelso. Akik nem ismernék esetleg, azoknak annyit mindenesetre érdemes róla tudni, hogy ez egy Balaton kerülő verseny, távja 203 km. Van mellette persze pár rövidebb táv is, így azok számára is érdemes ellátogatni rá, akik nem akarnak ennyit tekerni.

Idén eléggé átszervezték, ugyanis külön vették az országúti kerékpárral (Pelso Kupa) és az egyéb kerékpárral (Balaton Marathon) indulók mezőnyét. Az előbbieket 9:00-kor rajtoltatták el, míg a fekvősöket 9:08-kor, a többieket pedig 9:10-kor.
Bár hatan neveztünk előzőleg, mégis idén sajnos csak 3 rekus indult, Balázs Péter, Bognár Tamás és Sarf Miklós. Én is kihagytam most a versenyt, mivel nejemnek a vasárnapi családi nagy összejövetelre kellett készülnie, fiamnak pedig vizsgára, így rám maradt a rendezvényen a kiállítói munka. Bár végül egy kedves rekus barátom vállalta, hogy lejön és besegít, de már nem változtattam meg a döntésemet, hogy nem indulok. Utólag már látszott, hogy kettőnknek is épp elég teendőnk volt, elég sokan érdeklődtek szerencsére a kiállított fekvők iránt, melyeket ki is lehetett próbálni a helyszínen sokak örömére. Még pár nagy név is élt a lehetőséggel, például Zerge, de a jövő nagy reménységei közül is néhányan ráéreztek a reku-érzésre. Reméljük, nem felejtik el később sem... :)
Visszatérve a versenyre, bár az előző napokban az időjárás nem kecsegtetett sok jóval, erre a napra nem lehetett panasz. Nem volt kánikula, ugyanakkor hideg sem, sőt eső sem esett. A nap sokat sütött, így aki nem kente be rendesen magát, az könnyen leéghetett.
Az eredményekről annyit, hogy igazán csak Peti volt az egyetlen, aki komoly elánnal készült, de ennek meg is látszódott az eredménye, hiszen a korosztályában 5. helyezettként érkezett be a célba. Fantasztikus eredményéhez ezúton is gratulálunk!