Ezúttal Wiener Neustadt környékére ígért derűt a meteorológia, így azon a környéken választottunk ki három BIG-csúcsot (http://www.challenge-big.eu/) Szilágyi Zsolttal. A menetrend a szokásos: hajnali indulás Budapestről kocsival, reggel fél nyolckor már kerekeztünk Weikersdorfból, irány a Hohe Wand (BIG 669, 1065 m). 
Nevéhez illően impozáns sziklafal ez, a tetejéről a levegőbe kinyúló panoráma-terasszal. Az út egyik szakasza a fal lábánál vezet, látványos szerpentinnel, amelynek meredeksége szerintem jóval meghaladja a leírásban említett 10 százalékot, szerintem közel lehetett a 15 százalékhoz. Igazi alpesi etap, az útépítés mesterműve!
Tőlem azonban lehetett volna meredekebb is: míg Zsolt nagy erőfeszítéssel küzdötte fel magát országúti versenybringáján, és kígyóvonalban haladva segített magán, az én Carbonrecumbent Road Runner rekum tökéletes mászógépnek bizonyult! Pillekönnyű, 11 kilós, és a merev vázával szuper hatékony.
Lassú menetben (4,5 km/óra) is stabil, jól irányítható. Teljes kényelemben, pörgős pedálozással vitt fel, és mindig maradt tartalékban három fokozat, úgyhogy bizakodva, alig várom a nagyszabású, nehezebb BIG-útvonalakat.
Nagy élvezet és pozitív tapasztalat volt ez a kaptató!
Odafönn előbb egy kiágazásnál lehet elmenni a Skywalk teraszhoz, ahol sasként repülni érzi magát az ember, és a via ferratán felkapaszkodó embereket nézegetheti.Aztán még egy emelkedő, és fenn vagyunk a csúcson, ahonnan szép látvány kínálkozik a Schneebergre. Lefelé pompás a mélyrepülés a sima aszfalton. Egyben kiderül, hogy noha montis áttételem miatt nem tudok 55 km/óra fölött pedálozni, szinte egyformán gyorsak voltunk Zsolttal: az én maximumom 71,5 km/óra volt, az övé 73,5. Közben nagyon stabilnak bizonyult a Road Runner, a fék pedig feladata magaslatán áll. Szóval hosszú távon és emelkedőn klasszisokkal jobb volt az én gépem, lejtőn pedig gyakorlatilag ugyanolyan jó. Az alsó, lankás szakaszokon simán faképnél hagytam néhány helyi bringást – hurrá!
Jöhet a második ugrás, kocsival a Hocheck (BIG 668, 1037 m) lábához (Furth an der Triesting), majd bringázás az erdei aszfaltúton, Jó húzós az emelkedő, eleinte erdőben, majd nyílt területeken. Közben integetünk egymásnak egy-két szép veteránautó utasaival. Hamar felértünk a csúcsra, a vendégfogadóhoz, ahol szokás szerint le sem ültünk a teraszon egy italra, hanem már zúgtunk is lefelé a lejtőn.
A harmadik ugrás az előző kettőhöz hasonlóan történt, csak ezúttal az Ebenwaldhaus (BIG 675, 1046 m) volt soron. Ez a mászás Kleinzellből indul,
ahol megcsodáltuk egymás gépét egy éppen arra vetődő osztrák rekussal.
Az út három hajtűkanyarját kockakő fedi, az egyébként jó aszfaltot pedig sokhelyütt zúzalék teszi csúszóssá, úgyhogy helyénvaló az óvatosság.
Pünkösdhétfő lévén rengeteg autó parkolt odafönn, a tömegtől idegenkedve nem is mentünk el egészen a házhoz, hanem mellette, a réten fotóztunk párat.
Megint egy gyors lejtőzés, fél négykor indultunk is haza, hétre itthon voltunk. Valódi hármasugrás lett ez a mai túra: hipp-hopp-hopp, mint az atlétikában!
ahol megcsodáltuk egymás gépét egy éppen arra vetődő osztrák rekussal.
Az út három hajtűkanyarját kockakő fedi, az egyébként jó aszfaltot pedig sokhelyütt zúzalék teszi csúszóssá, úgyhogy helyénvaló az óvatosság.
Pünkösdhétfő lévén rengeteg autó parkolt odafönn, a tömegtől idegenkedve nem is mentünk el egészen a házhoz, hanem mellette, a réten fotóztunk párat.
Megint egy gyors lejtőzés, fél négykor indultunk is haza, hétre itthon voltunk. Valódi hármasugrás lett ez a mai túra: hipp-hopp-hopp, mint az atlétikában!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése