Tour de Pelso beszámoló

Hú, de jó volt!

Ahogy előző bejegyzésemben említettem, a felkészülésem nem volt ugyan zökkenőmentes az utolsó pillanatbeli rekucsere miatt, ráadásul az utolsó 3 napban csak 5-6 órát tudtam aludni, ennek ellenére sikerült felülmúlnom a várakozásaimat. De nézzük előlről, hogyan is volt:

Reggel fél nyolcra mentünk Siófokra, mivel a rendezvény támogatójaként egyben ki is állíthattuk termékeinket. Másfél óra kipakolás, lejelentkezés, átöltözés, előkészület következett, míg végül egy perccel a start előtt végre sikerült elfoglalnom a helyemet a rajtolók második mezőnyének végén. (Az elsőbe a profik, illetve a legrövidebb időt bevállalók kerülhettek.) Szomorúan konstatáltam, hogy rajtam kívül nem indul egyetlen fekvős sem, pedig 6 fős rekus különítménynek nézett ki résztvételünk 3 nappal előtte...

Kis késéssel indult a verseny, majd 6-8 km-en keresztül sűrű fékezések közepette, kissé vontatottan haladtunk előre. Mivel szokatlan lehettem a többiek számára, így a tömegben nem akartam előre tolakodni, nehogy összeakadjunk valakivel véletlenül. Meg is jegyezte az egyik mellettem tekerő srác: "Biztos nagyon várod már, hogy haladhass!" Mi tagadás igaza volt, bár erre nem csak én vártam. Zamárdi után csökkent a kényszerű fékezések gyakorisága, majd meg is szűnt, lehetett végre nyomni. Nagy élmény volt ekkora tömegben 40 km/h felett suhanni!

Az első komoly megpróbáltatás a földvári emelkedő volt, aminek a végére rendesen elfogyott a levegőm... Közben jelentkezett az első technikai gondom is, leesett a lánc a tányérról. Sikerült ugyan a váltóval visszarakni menet közben, de ezután érezhetően nehezedett a hajtás és furcsa zajok kisérték a tekerést. (Csak 5-6 km alatt sikerült kitapogatnom az okát, hogy a láncgörgő láncleeső védelmét ellátó fémtag elfordult és surlódik a lánccal. Szerencsére a javítás menet közben elvégezhető volt.) Mikor végre felértem a dombtetőre, egyszer csak egy rekus ért mellém. Frigyes volt Balatonfüredről, aki az általa készített új, háta mögött-ülés alatt elhelyezett bowdenes kormányzású, hosszú tengelytávos géppel jött. (Mint a célban elárulta, a verseny indulását lekéste parkolási nehézségek miatt, így inkább autóval előre robogott kb 15 km-t, hogy még időben elkapja a résztvevőket, ezért nem láthattam korábban.)

Innen tehát együtt haladtunk a verseny feléíg. Igyekeztünk az emelkedőkön tartani a hagyományos bringásokkal az iramot, majd a lejtőn kihasználni aerodinamikai előnyünket. A tó DNy-i csücskénél a lejtőn közel 70-nel robogtunk el a többiek mellett, ez hatalmas élmény volt.

Ekkorra ráébredtem, hogy tapasztalatlanságomban elfelejtettem a verseny előtt némi élelmet tenni zsebeimbe, így az első 100 km-en csak a frissítő állomásról kapott italból táplálkozhattam. Keszthely után aztán meg kellett állnom, részben kisügyeim elintézése céljából, részben a táskából is átköltöztettem pár energiaszeletet a zsebeimbe. Frigyes továbbment, vele már csak a célban találkoztam, pedig jó lett volna együtt haladni. Sajnos megállásom közben 2 nagy húzó boly száguldott tova, én pedig egyedül maradtam az úton, nem volt aki inspiráljon, húzzon. Az első százat pár perccel kevesebb, mint 3 óra alatt mentük bár akkor még hátravolt a neheze, hiszen az északi part dombosabb. A módszerem az volt, hogy a lejtőt jól meghajtottam, hogy az utána következő emelkedőre minél magasabbra vigyen fel a lendület. Ez persze nem mindig működött, de sokszor bevált. Igyekeztem magamhoz venni némi energiát, de például a frissítő ital palackjával dilemmába kerültem: Hova tegyem, ha már kiürült? Elvégre az út menti zöldbe nem szemetelhetek, kukát pedig sehol sem láttam az út mentén. Végül benzinkutaknál hajítottam el felesleges terhemet, elvégre ott csak feltakarítják...

A következő nagy megpróbáltatás az akarattyai emelkedő volt, ismét technikai gondokkal fűszerezve. Mikor ugyanis leváltottam az emelkedő 2/3-ánál kistányérra, a lánc leesett, és meg kellett állnom visszarakni, ugyanis a váltóval ez már nem volt orvosolható. Visszarakás után újraindultam, de pár méter után, mikor ismét ugyanaz történt, beláttam, hogy muszáj lesz nagytányéron tekernem, miután a középtányérral is rendetlenkedett. (Ezek a technikai problémák mind azért fordultak elő egyébként, mert a nagy rohanásban elmaradt a kontrol, nem állítottuk be a váltókat, a gép pedig még bejáratós volt.) Szerencsére ezután már nem volt nagy emelkedő, bár a Siófok előtt, a DK-i csücsökbeli résznél felfelé tekerve eszembe jutottak a pályát kijelölők... Ekkor már kb 20-30 km-t szomjaztam, mivel kifogytam a magammal hozott italokból az utolsó frissítő állomás észre nem vétele miatt. Bár éreztem, hogy lassultam a táv második felében, azért az hajtott, hogy 7 órán belül fogok célba érni. Amikor azt gondoltam, hogy hét km-rel vagyok a cél előtt, felhívtam mobilon a nejemet, hogy jöhetnek fotózni, nemsokára beérek. Kiderült azonban, hogy az órám kevesebbet mutat, mint a valóság, a 203 km helyett 200 km-t mért a teljes távra, így a fotózó kolléga nem is ért ki időben, mikor 6 óra 26 perc 19 másodpeces idővel, 31,5 km/h átlagot teljesítve áthaladtam a célvonalon. Ennyi edzéssel a hátam mögött evvel az eredménnyel igencsak meg voltam/vagyok elégedve.
Először szomorú voltam, hogy elmaradt a célfotó, de egy nagyon kedves bringás odajött később a standunkhoz és felajánlotta, hogy elküldi nekünk a rólunk készített képeket, így ez a vágyam is teljesült. Köszönet érte ezúton is Laczkó Bélának!

Mivel a rajtam kívül az egyedül Frigyes volt rekuval, ő viszont nem hivatalosan indult, és ráadásul kihagyta a táv elejét, így hivatalosan én nyertem meg az általunk kiírt különdíjat. Azonban a saját díjam felvételét el akartam kerülni, ezért abban maradtunk Prohával, a Pelso főszervezőjével, hogy a kiírt összeget inkább felajánljuk a jövő évi rekus győztesnek. Így ráadásul a jövő évi díjjal együtt még jelentősen emelkedni is fog az értéke.