Bihargás

Soron következő BIG-túrának a Bihar-hegységi Fürdő-hágót (BIG 864 Stana de Vale) pécéztem ki, mert viszonylag alacsony (1209 m), egymagában áll és eléggé félre esik a csoportosan felkereshető csúcsoktól – jobb az ilyet a hóolvadással sorra megnyíló magas utak előtt elintézni. Először Balázs vőmmel szövögettünk terveket, de azok összeomlottak, végül Szilágyi Zsolt barátom

mondott igent, aki új BIG-tag, de korántsem kezdő hegyi bringás: együtt voltunk a Provence-ban, Andalúziában és a Col de Mont Cenis környékén, ezenkívül önállóan is jegyez márkás túrákat. Az eredetileg szombatra gondolt „bihargás” végül vasárnap valósulhatott meg, azzal, hogy nekem időben haza kell érnem a választás második fordulójára. Nem is lett semmi probléma, minden klappolt, remek napot fogtunk ki!

Kettőkor találkoztunk, fél háromkor már kifelé surrantunk a városból, fél hatkor léptük át Méhkeréknél a határt (24 órás), Nagyszalontán (Salonta) vettünk egy nagyobb benzinkútnál út-matricát (Kötelező! Egyhetes a legrövidebb, román neve „Bon fiscal”, ára 12,22 lej), majd roppant változatos minőségű utakon haladtunk tovább. Rövid szakaszokon egész jó az aszfalt, másutt rázós, ócska, és helyenként egészen váratlanul átmegy bazalt macskakövezésbe – vizesen életveszélyesen csúszhat! Onnan pedig, ahol már a Nagyvárad-Déva országos főúton kell menni, egyszerűen kriminális, csupa kátyú, őrülten szlalomozik rajta mindenki. 450 km után hét óra tájt értünk Belényesre (Beius), de a román időzóna szerint ez már nyolc óra.

Mivel már menet közben szendvicseztünk, rövid szedelőzködés után útra kelhettünk.

Igazából kezdődhetne a „hivatalos” túra Bondoraszóban (Budureasa) is, mert odáig, az első 6 kilométeren, alig emelkedik valamelyest, és nem is attraktív az út. A falutól

kezdődik a komolyabb munka, de három rövid szakaszt (kettő 12 százalékos, egy 9 százalékos) leszámítva egyenletes és könnyű a kaptató. Hanem a 12 százalékos részek elég cudarok, mert durván rakott kockakő fedi őket – felfelé rossz rajta menni, lefelé még rosszabb.

Egyébként tűrhető az útminőség, épp csak egy kicsit kéne jobbnak lennie, hogy élvezni lehessen a lejtőzést.

Végig együtt, vagy egymás közelében mentünk, gyakran fotózgatva, de ezen kívül pihenésre nem volt szükség. Két helyen is van jó forrás, lehet kulacsot tölteni.

Közben egy szomorú mementó: az 1978-ban itt autóbalesetet szenvedett 19 ember emléktáblája.

Képzetes nyughelyüket megszépítette a helyenként szinte szőnyegszerűen virágzó encián és a ragyogó napsütés.

Fenn a hágón diadalkapu fogadja a bringást,

de még azt megelőzően kitűztem a magyar zászlót a Stina de Vale helységtáblára – hátha meglátja a fotót Georghe Funar, és menten elpityeredik!

Egyébként ezen BIG első magyar teljesítői lettünk, (akárcsak múltkor, Szilágyi Andrással a boszniai Mrakovicán). Tudom, hogy Keicsi Gáborék május közepén terveznek bihari túrát, Gábor kedvesen fel is ajánlotta, hogy tartsak velük, de így alakult, anélkül, hogy a magyarok közül bárkit is meg akarnánk előzni. Nekem csak a közös piros-fehér-zöld eredmény számít, az legyen minél szebb! Tízkor értünk fel (magyar idő szerint). Van egy szállodaépület, de oda nem mentünk be („normális”, autós népeknek való, mit is keresnénk köztük?), hanem a nagy kapunál falatoztunk és öltöztünk be az ereszkedéshez. A túloldali lejtőből, Biharfüred felé, az út belátható szakasza nagyon rossz állapotú. Vissza, lefelé vigyázva jöttünk, 65,5 km/óra volt a maximum, ami elárul valamit az útviszonyokról, mert a lejtő sokkal gyorsabban húzna.

A táv 49 kilométerre, a műszer szerinti menetidő épp 3 órára jött ki. 11 előtt visszaértünk a kocsihoz, és délután fél négykor már Budapest utcáin gurultunk, így szeretteinkkel tölthettük a nap hátralevő részét. Aki korán kel, aranyat lel!

Ez már a 12. BIG-magaslat volt, amelyet rekuval teljesítettem (Pannonhalma, Misinatető, Dobogókő, Galyatető, Kékestető, Felső Borovnyák [Bánkútnál], Panské Sedlo, Nevoljas Pass, Mrakovica, Szitnya, Skalka, Stana de Vale) -- kíváncsian várom azok érvelését, akik szerint hegyi túrázásra nem jó a fekvőbringa. Most ugyanis megint az bizonyosodott be számomra, hogy nagyon is alkalmas: vízszintesen és emelkedőn körülbelül egyformán mentünk az amatőr triatlonversenyző Zsolttal, lefelé pedig, szokás szerint, egykettőre összezsugorodott "varázstükrömben". Think reku, think BIG!