Legény a gáton

De régóta vágyakozom már a Drávához! Hatalmas, erőteljes, sőt szilaj folyó, amelynek magyar határszakasza, hála a duzzasztóépítést ellenzőknek, mindmáig természetes környezet, sőt nemzeti park maradhatott. Szerettem volna kenutúrázni arrafelé, de nehézkes engedélyt szerezni, és még nehezebb alkalmas társaságot toborozni – szinte mindenki, aki evezett már a Dráván, említett rémítő élményeket. Csak egyszer evezgettünk rajta, Vízvár közelében, a magas partok alatt, és át egy sóderszigetre, madarakat megfigyelni, de ennyivel persze nem elégedhettem meg.

Tavaly februárban, ausztriai családi sízés után, rekuval akartam hazajönni Magyarországra. Adódott az ötlet: a Dráva-menti kerékpáros túraútvonalat járom be, egészen az Innichen (Olaszország) melletti forrástól Letenyéig. Csodaszép, háromnapos út lett belőle, 500 km-es távval, kerékpár- és országutakon, gátkoronákon és mezei utakon, vasúti híd járdáján és külön a bringásoknak épített függőhídon – erről annak idején (2008. március 3) be is számoltam itt, az Ambringa blogoldalán. Most pedig eljött a folytatás ideje!

De miért csak most? Mert a Három folyó kerékpáros túraútvonal magyarországi szakasza

(http://www.dravapartihaz.hu/harom_folyo.pdf) nincs úgy kiépítve, mint külföldön, és az elöl-hátul 20 colos kerekű Challenge Hurricane SL rekum nem ilyesmire termett – Ferrari ez a bringák között, földutakra meg Jeep kell, azaz a RANS Force 5 Enduro, amely most van nálam kipróbáláson, de úgy néz ki, hogy marad is végleg… Szóval most került alám alkalmas gép, tegnap pedig felhőtlen őszi napra volt kilátás! Feleségem felajánlotta, hogy a túra kezdőpontjától a végéig elviszi a kocsit, közben gombászgatva, így minden összejött egy álomtúrához.

Nem Letenyétől indultunk, hanem Barcsról, mert azon a szakaszon kevés az aszfalt, és sok a földút.

Rögtön a szabad strand mellett alig kijárt, füves keréknyom fordul be az erőbe. A talaj síkos a reggeli harmattól, de két col széles, amúgy eléggé sima profilú Big Apple gumimmal jól boldogulok. Újszerű élmény: rekuval horgászösvényeken! Mivel azonban az Enduro üléspozíciója eléggé felegyenesedett, hamar ráérzek az alkalmas haladási technikára.

Közben jobbról ki-kicsillan a Dráva, horgászhelyeknél rá lehet látni a vízre. Nem tudok betelni a látvány szépségével!

Szélesebb erdei útra kanyarodik ki az ösvény, és rögtön látszik, hogy egy időre szünetel az idill: traktornyomokban megállt hatalmas tócsák sora és sártenger fogad. Itt még a montit is tolnám, hát ugyanezt teszem a rekuval. Nem hosszú az egész, utána megint kerekezni lehet.

Néhol trükkösen kanyargós, bukkanós az út, másutt a mély homokos talaj kényszerít rövid leszállásokra – az egyik eléggé hirtelenre sikerül, de jó puhára estem…

Drávatamásitól Felsőszentmártonig országút következik. Forgalom semmi, az aszfalt jó, itt meg úgy megy a RANS, hogy versenybringával sem volnék gyorsabb. Közben olyan kényelmes, mintha autóban ülnék. Pompás kombináció! A falvak mintha Csipkerózsika-álmot aludnának, vendéglő csak néhol, de az is zárva, nyitva tartó boltot is alig látni, feleségem csak néhány zsömlét és egy kis kolbászt tudott szerezni, amit a Dobló felnyitott hátsó ajtaja alatt üldögélve fogyasztunk el.

Innen aztán a mai etap végéig, Drávaszabolcsig gátkoronák jönnek. De gyönyörű ez a vidék! Nagy látványosságok nincsenek, „csak” erdők, felhagyott legelők, amelyeket elborít a vaddohány, megmaradt faóriások, üde rétek, egy-egy felröppenő egerészölyv.

Élvezem, hogy testtartásomból adódóan nem kell fárasztóan felemelgetni a fejemet, hogy lássak valamit, hanem épp a szemem előtt vonul el a táj. És végtelen a csend, sehol egy lélek, magam vagyok.

Néhol le lehet menni a Dráváig. Csinos táborhely, fa asztalokkal, padokkal és budival, tiszta és rendes az egész. Sima felszínnel, de kavarogva, gyorsan fut a víz. Félelmetesen szép. Visszajövök még tavasszal, de akkor sátrat is hozok!

Az út eleinte aszfaltozott, majd földes, illetve szakaszonként füves lesz, alig látszó keréknyommal. Jól haladok rajta, 15 km/órás sebességgel, beválik a keményre pumpált széles gumi. Igen, ez (is) kell nekem, a teljes szabadság érzése, hogy miután a Hurricane-nal aszfalton bejártam majdnem az egész országot (és még szeretném is járni!), most feltárultak előttem a földutak, a reku kényelmével bejárhatóan. Legény a gáton ez a RANS Enduro!

A vége felé egy kis meglepetés: az Ormánságból betorkolló, bő vizű Fekete-víz nevű csatornán felszedték a hidat, csak a pillérei maradtak. El kell menni jó három kilométert a legközelebbi hídig, majd ugyanennyit vissza a túlparton. Egyáltalán nem bánom, gyönyörűség minden egyes méter!

Aztán, már a finisben, még egy kis erőpróba. Valami nagy erőgépek gumikereke vagy lánctalpa irdalta be mélyen a gátkoronát, egész szélességében, fellazítva a homokos talajt. Itt sem akadtam el, átjutottam rajta leszállás nélkül. A legvége pedig megint aszfalt, úgy torkollik ki a főútra, ahol párom vár a kocsival.

Még pár száz méter, be Drávaszabolcs faluba, hogy folytonosan csatlakozzék a GPS nyomvonala egy korábbi túráéhoz, és 90 kilométer után, még szép napsütésben, elégedetten és boldogan leszállok a gépről.