Ősz húrja zsong…

Paul Verlaine: Őszi chanson


Ősz húrja zsong,
jajong, búsong
a tájon
s ont monoton
bút konokon
és fájón

S én csüggeteg,
halvány beteg,
míg éjfél
kong, csak sírok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.


Óh, múlni már
ősz! hullni már
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...
(Tóth Árpád fordítása)





Ó de kár, hogy nem él már Verlaine! Javasolnék neki egy reku-túrát, amilyenben nekem volt részem tegnap, rögtön összeszedné magát. Igen, vége már a vénasszonyok nyarának, tény, hogy zsong, jajong, búsong az ősz húrja a tájon, rám mégsem monoton bút ontott, hanem mélységes örömöt és csendes boldogságot. Ebben nyilván nem csekély szerepet játszott, hogy nem csüggeteg halvány betegként, hanem – jórészt a kerékpározásnak köszönhetően – egészségesen, jó kondícióban éltem meg a morcos november beköszöntét.

Reggel ötkor, amikor elindultam Pestről, ködös pára borított mindent, és hideg eső szemerkélt. Annyi baj legyen, bátraké a szerencse, gyerünk csak tovább! Amikor Tapolcán elővettem a RANS Enduro rekut a kocsiból, már alig szitált, ki is világosodott, úgyhogy a körülményekkel megbékélve indulhattam neki a Nyírád, Ajka, Devecser, Sümeg, Tapolca útvonalnak (80 km). Milyen más volt minden, mint nemrég a Dráva-menti túrán! Kék ég helyett a dombok derekáig lenyúló felhőzet, kristálytiszta kilátás helyett sejtelmes elmosódottság, száraz utak helyett a gumi alatt csicsogó nedvesség, napsütés helyett csípős hideg. Persze, ismételgetem magamnak a közhelyet, nincs rossz idő, csak pipogya ember és gyenge felszerelés… Az előbbi nem szeretnék lenni, az utóbbiból meg jól el vagyok látva. Semmi okom, hogy ne remekül érezzem magam!






Csodás hangulata volt az egésznek. Hogy elvarázsolja a tájat egy kis köd! Azt nem szerettem volna, hogy engem is láthatatlanná varázsoljon, ezért három piros lámpa villogott a gép hátulján, és kénsárga dzsekim is messziről virít. Kaptam is megint néhány barátságos integetést, dudálást.


Devecser után jött a túra egyik érdekessége: elhagyott laktanya területén működik a híres bolhapiac. Ott árulják a devecseri ószeres cigányok mindazt, amit kidobott, megunt jószágként házaknál és bolhapiacokon összeszednek, illetve ég tudja milyen forrásokból beszereznek a nyugati országokban. Nem fotóztam, egyrészt, hogy senki érzékenységét ne bántsam, másrészt már a rekumat is mindenáron meg akarták venni („De jó bringa! Megveszem! De akkor hogyan megyek haza? Hazavisszük!”), hát még ha megpillantják a Canont… De ezt látni kell! Egyszerűen hihetetlen! Sícipők sora, jó állapotúak, sőt némelyik vadonatúj, mögöttük a falnak támasztva a lécek. Garmadával. Bicikli? Százával. Nem új típusok, de sokuk állapota kiváló, egyből rájuk lehetne ülni. Fűnyírók, felni-gumi garnitúrák, kismotorkerékpárok, mosógépek és zenegépek, mindenféle cucc, hozzá vásári nyüzsgés. Rejtő Jenő tollára kívánkozik!

Nemeshanyban egy egészen más jellegű élmény. Régi vízimalom, múzeumnak berendezve. Aki végigvezet,



Csizmadia Elemér, annak a molnárnak a fia, akitől a nemzedékek óta öröklődő malmot 1952-ben államosították. A molnárokat, mint „kizsákmányolókat” gyűlölő rezsim leszerelte, kidobálta a gépi berendezést,



gabonaraktárrá degradálta az épületet. A család visszavásárolta, máshonnan vett, korhű malomberendezéssel helyreállította, úgyhogy megint a régi szépségében látható.




Fotók a molnárszobában, Elemér tüzetes magyarázata, kis kiállítás a falusi élet régi kellékeiből, állatsimogató, szürke marha bikával, racka juhval, szamarakkal, kecskékkel és kutyákkal,



vendégváró fedett padok és asztalok, lángossütő kemencével – nagyszerű az egész! Igen, Csizmadiáékból kéne tízmillió ebben az országban, nem itt tartanánk… A találkozástól és az élménytől feltöltődve hajtottam tovább.

A falu végén kőhíd, rajta Nepomuki Szent János elmaradhatatlan szobrával. Idén nyáron tudtam meg, hogy a derék ember Prágában volt kanonok (1300-as évek), ahol összekülönbözött a IV. Vencel királlyal. Papot lefejezni nem szokás, akasztani illetlenség, hát a Moldvába fojtották. Karakán ember lehetett, szobrainak barokk figurája aligha illik jelleméhez.



Közben egészen kiszépült az idő. Sümegnél már néha előmerészkedett egy-egy napsugár, az utak felszáradtak. Elégedetten értem vissza a kocsihoz. Nem igaz, hogy vége a kerékpáros idénynek! Épp csak elkezdődött – az őszi-téli szezon!