Dráva-túra

Challenge Hurricane SL típusú fekvőkerékpáromat kimondottan túrázásra szereztem – hazai kiruccanások mellett természetesen gondolva külföldi akciókra is! Ám, mivel csak 2007. júliusának elején jutottam birtokába, tehát a tavalyi évad fele már elszaladt, aztán kellett némi idő a betanuláshoz, összeszokáshoz is, ősz lett, mire megvalósult két kétnapos kirándulás, az egyik Sopron - Kőszeg - Burgenland vidékén, a másik a Zempléni-hegységben. Közben azért beleraktam bő háromezer kilométert a gépbe, és tapasztalatokkal felvértezve immár alig vártam az első nagyobb vállalkozást.

Erre jó alkalmat kínált a szokott családi sízés Ausztriában: mi lenne, ha bringával tenném meg a hazaút egy részét? Mégpedig úgy, hogy megnézem magamnak a híres-neves Dráva-túrát (http://www.drauradweg.com/), amely a forrástól, a már olasz területen fekvő Toblachtól, Lienz, Spittal, Villach, Völkermarkt, Lavamünd és Dravograd érintésével tart a szlovéniai Mariborig! A tökéletesen ki- és feldolgozott útvonal hossza 366 kilométer, öt darab napi etapra felosztva. Külön e célra létesített, kellően széles, jól aszfaltozott, hidakkal és egyéb műtárgyakkal tarkított kerékpárutakon, mezőgazdasági aszfalt utakon, kisforgalmú közutakon, jórészt murvás gátkoronákon és vízparti sávokon, illetve helyenként erdészeti javított földutakon vezet, kitáblázva és burkolati jelekkel jól ellátva. A honlap megad minden információt, felsorolja például a „kerékpáros-barát” szállásadókat, ahol bringagarázs mellett van biciklimosási és minimális karbantartási lehetőség is. Mindehhez a Dráva végigkísérése onnan, hol kis patakként indul, a határunkként ismert nagy folyóig, az Alpok csodás tájai között – kellhet ennél szebb?

Az elgondolást tett követte. Párom és vőm egy szép hajnalon elvittek Toblachba, és magamra hagytak. Annyi rögtön látszott, hogy a parti kerékpárút jelenleg használhatatlan: vastag hótakaró borítja – nem csoda, február végén, 1100 méteres magasságban…

Így hát nyomás lefelé az országúton Lienzig, egy-egy lejtőn 60-70-nel süvítve! Onnan már fordul a völgy, besüti a Nap, így rátértem a csendes kerékpárútra.

Helyenként azért arra lejjebb is volt jég az erdős részeken, de annyi baj legyen, párszáz méteren toltam a bringát. Közben lehet gyönyörködni a hegyek látványában. Spittalban nem vacakoltam a bringaút keresgélésével, csak átnyomultam a városon, hogy utána ismét ráálljak a folyó-menti útvonalra. Utolértem egy párt, pompás Colnago és Cannondale versenybringát hajtottak, csak úgy cucc nélkül, délutáni edzés jelleggel, és simán tartani tudtam a tempójukat – pakktáskákkal, 120 kilométer után.

Ehhez egy megjegyzés: tapasztalatom szerint egy túra elején nem vagyok lényegesen gyorsabb fekvőbringával, mint országútival. A különbség csak később jön ki, amikor a versenybringáról már le kellene szállni, hogy megpihentessem, kilazítsam elgyötört tagjaimat, rekuval meg csak hajtok tovább, szenvedés nélkül, sőt élvezve a túra minden egyes méterét. Így aztán átvágtam Villachon is, hogy a már beálló sötétedéssel versenyezve, néhány kaptatót is leküzdve jussak Rosegg faluig, a Vörthi-tó közelében – 190 kilométer után úgy álltam fel a gépről, hogy nem voltam fáradt!

A kerékpáros-barát fogadó (http://www.roseggerhof.com/) gazdája kissé meglepődött érkezésemen: én vagyok idén az első, igazából csak áprilistól jönnek… Igaz, akkor aztán tömegesen – mesélte –, mindenféle bringás vándorol az útvonalon, egyénileg és csoportosan, a gyorsabbak nehezen jutnak előre a gyerekes családoktól és nyugdíjas-csoportoktól, előfordulnak figyelmetlenségből adódó bukások, balesetek is. Nekem pedig éppen megfelel ez a magányos, villámgyors túra, ma három etapot tettem meg, mégis volt időm nézdegélni, fotózni, emberekkel szóba állni!

Másnap nem folyó, hanem tavak mentén haladok: vízlépcsők sora errefelé a Dráva. Csodás a táj, meredek hegyoldalak, sziklafalak szakadnak le a vízig, takaros ékszer-faluk váltogatják egymást. Az út többnyire murvás gátkorona, kicsit lassúbb a haladás, de az autók zaja messziről sem hallatszik oda. De ne gondolja senki, hogy – lévén szó folyó-menti túráról – végig csupa lejtő az egész! Tendenciájában persze ereszkedő jellegű az útvonal, de azért vannak benne liftezések jócskán, különösképp Maria Elend környékén, ahol a vízhez meredeken lejtő hegyoldalban kanyarog, emelkedik és lejt az út, néhol olyan húzósan, hogy tábla figyelmeztet: tessék leszállni és tolni!

A vége felé két attrakció: a bringás útvonal átvezet a Jauntalbrücke nevű vasúti hídon, amely 82 méterével Közép-Európa legmagasabbja, és a bungy jumping egyik fellegvára, majd egy külön a bringásoknak épített függőhídon, amely egy mellékvölgyet ível át. Ez igen! Megint sötétedett, mire – 108 kilométer után – bekvártélyoztam Lavamündben.

Gyönyörű a szlovén szakasz is, magas hegyek között, szűk völgyben kanyarog a Dráva. Arrafelé a kerékpárút messze eltávolodik tőle, de én nem félek az autóktól, maradtam inkább a főúton, amelyen egyáltalán nem volt erős a forgalom, sima ügy az egész, viszont alig lehet betelni a látvánnyal. Maribortól pedig már nem is láttam a Drávát, csak hajtottam a jó hátszéllel, hogy letudva a maradék szlovén és horvát szakaszt, még este előtt hazai földre, Letenyébe érjek. A legvége kissé zűrös, mert amikor megépítették az autópályát, teljesen levették a kezüket azokról, akik a régi utat használnák inkább. Egyáltalán nincs jól kitáblázva, tévelyegtem is pár kilométert, de belefért: ez már a Mura hídja – megvan! Érdekes, ez a szakasz párszáz méternyi különbséggel ugyanolyan hosszú lett, mint az első napi: 189 kilométer. Remek szállás egy wellness-panzióban (http://www.letenyepanzio.hu/), majd másnap utolértek és felszedtek a sízésből hazafelé tartó családtagjaim, a Hurricane visszakerült a Fiat Doblóba. Ennek az emlékezetesen szép túrának vége, jöhet a következő…