A tegnapi túránk igencsak szokatlanra sikeredett. Már napok óta figyeltem az időjárás előrejelzéseket, melyek semmi jóval nem kecsegtettek, sőt! Reménykedtem, hogy csak késve érkezik majd a front hozzánk és megúszhatjuk eső nélkül, de sok esélyünk erre nem volt. Sokan lemondták a túrát az időjárás miatt, volt olyan is, aki többszáz km-t utazott hozzánk, aztán az indulás előtt egy perccel elbizonytalanodott és inkább visszalépett.
Nem tudom, hogy neki lett-e igaza, vagy egy komoly élménytől esett így el, ezt mindenki csak maga döntheti el. Nem lehet mindig minden ideális, sőt sokszor a legemlékezetesebb pillanatok éppen azok, amikor az embernek meg kell harcolnia valamiért, vagy valamivel.
Máig emlékszem például arra, amikor még gimnazistaként egy nyári bringatúránkon az egész napos tekerés, majd strandolás után mire felvertük a sátrunkat, minden élelmiszerbolt és büfé bezárt és mi ott álltunk éhesen a Szelidi-tó partján. A még nyitva lévő kocsmában megvettük az utolsó kis kenyérvéget, melyen heten osztoztunk, így szinte semmire sem volt elég. Ezután éjfél körül úgy döntöttünk, hogy továbbállunk. Összepakoltunk, majd tekertünk hajnalig, mikor az egyik faluban nem leltünk egy éppen akkor nyitó közértet. Itt végre jól belaktunk, majd a Duna partján elaludtunk a fáradtságtól. Akkor és ott ezt eléggé másképp éltük meg, de utólag annyira szép emlékké vált, hogy évekig ezek után is kifejezetten éjszakai bringázással együtt szerveztük túráinkat, de olyan nagyot többé sosem szólt, mint elsőre éhesen.
Visszatérve a tegnapi túránkra, végül ketten indultunk el a boltból fél háromkor, hogy harmadik rekus társunkkal a Megyeri híd felhajtójánál találkozva folytassuk utunkat Vác felé. Pali már ott várt ránk, de nem egyedül, mivel pont összefutott két magyar sráccal, akik Romániából indulva mentek Norvégiába, a Nordkapp-ot meghódítani. Egyikőjük ICE T26 trike-kal volt, aminek az első két kerekén lévő külsők már eléggé megkoptak, így szüksége volt újakra, de sehol sem tudtak beszerezni 20"-os méretben. Visszamentünk hát velük együtt a boltba. Na, ekkor kezdett zuhogni az eső...
Míg Kalászon megoldottunk mindent (lecseréltük a külsőket, felszereltünk sárvédőt Miki gépére és Pali is lecserélte a magával hozott nejlonzacskót egy üléstáskára) az eső elállt. Felkeredtünk hát ismét, de úgy döntöttünk, hogy nem az eredetileg tervezett úton megyünk, hanem inkább egy darabig új barátaink mellé szegődünk társnak. Öten csak jobb tekerni!
Kiderült, hogy komoly túrázókkal van dolgunk, most is kb 10.000 km-t fognak megtenni. Egyik barátjuk még csatlakozni fog hozzájuk, de majd csak Németországban, miután Hollandiában megvesz egy használt rekumbenst...
A most még hagyományos trekkingen tekerő srác, becenevén Gianni is tervezi, hogy jövőre fekvőre vált, idén még nem jött össze rá a keret. Ő is hardcore bringás, egyszer fogadásból két nap alatt letekert 1000 km-t a tengerig!
Elkísértük őket Visegrádig, közben szinte folyamatosan esett hol csak kicsit, hol jobban. Pont mikor megjegyeztük, hogy ez a vízmennyiség még egész jól elviselhető, jó erősen belekezdett, ezzel is bizonyítva, hogy tudnak az égiek ennél sokkal többet is a nyakunkba zúdítani! Megálltunk hát a visegrádi benzinkútnál, hogy csillapodhasson egy kicsit az eső. Beszélgettünk, megosztottuk egymással rekus tapasztalatainkat, majd minden jót kívánva nekik, búcsút intettünk és mi hárman visszafordultunk. Hazafelé próbáltunk úgy menni, hogy tudjunk egymással beszélgetni, de amikor az előtted lévő hátsó kereke az arcodba hányja a vizet, akkor hiába megyünk háromszög felállásban két sorban, ez sem mindig tökéletes... A bringaúton aztán már minden egyszerűbb volt, azt teljes szélességében elfoglaltuk egymás mellett haladtunkban, de mivel nem jött szembe senki, így ez nem jelentett gondot. Nyolc óra előtt pár perccel értünk végül vissza a boltba, összesen 64 km megtételét követően.
Pupu mondása szerint "Nincs unalmasabb a normális embernél.". Hát mi tegnap nem voltunk normálisak, hogy nekivágtunk még az eső ellenére is! Én mindenesetre élveztem, szerintem megérte.
Köszönöm az élményt Mikinek és Palinak, aki eljöttek, a nordkappos túrázóknak pedig ezúton is minden jót kívánunk!
Nem tudom, hogy neki lett-e igaza, vagy egy komoly élménytől esett így el, ezt mindenki csak maga döntheti el. Nem lehet mindig minden ideális, sőt sokszor a legemlékezetesebb pillanatok éppen azok, amikor az embernek meg kell harcolnia valamiért, vagy valamivel.
Máig emlékszem például arra, amikor még gimnazistaként egy nyári bringatúránkon az egész napos tekerés, majd strandolás után mire felvertük a sátrunkat, minden élelmiszerbolt és büfé bezárt és mi ott álltunk éhesen a Szelidi-tó partján. A még nyitva lévő kocsmában megvettük az utolsó kis kenyérvéget, melyen heten osztoztunk, így szinte semmire sem volt elég. Ezután éjfél körül úgy döntöttünk, hogy továbbállunk. Összepakoltunk, majd tekertünk hajnalig, mikor az egyik faluban nem leltünk egy éppen akkor nyitó közértet. Itt végre jól belaktunk, majd a Duna partján elaludtunk a fáradtságtól. Akkor és ott ezt eléggé másképp éltük meg, de utólag annyira szép emlékké vált, hogy évekig ezek után is kifejezetten éjszakai bringázással együtt szerveztük túráinkat, de olyan nagyot többé sosem szólt, mint elsőre éhesen.
Visszatérve a tegnapi túránkra, végül ketten indultunk el a boltból fél háromkor, hogy harmadik rekus társunkkal a Megyeri híd felhajtójánál találkozva folytassuk utunkat Vác felé. Pali már ott várt ránk, de nem egyedül, mivel pont összefutott két magyar sráccal, akik Romániából indulva mentek Norvégiába, a Nordkapp-ot meghódítani. Egyikőjük ICE T26 trike-kal volt, aminek az első két kerekén lévő külsők már eléggé megkoptak, így szüksége volt újakra, de sehol sem tudtak beszerezni 20"-os méretben. Visszamentünk hát velük együtt a boltba. Na, ekkor kezdett zuhogni az eső...
Míg Kalászon megoldottunk mindent (lecseréltük a külsőket, felszereltünk sárvédőt Miki gépére és Pali is lecserélte a magával hozott nejlonzacskót egy üléstáskára) az eső elállt. Felkeredtünk hát ismét, de úgy döntöttünk, hogy nem az eredetileg tervezett úton megyünk, hanem inkább egy darabig új barátaink mellé szegődünk társnak. Öten csak jobb tekerni!
Kiderült, hogy komoly túrázókkal van dolgunk, most is kb 10.000 km-t fognak megtenni. Egyik barátjuk még csatlakozni fog hozzájuk, de majd csak Németországban, miután Hollandiában megvesz egy használt rekumbenst...
A most még hagyományos trekkingen tekerő srác, becenevén Gianni is tervezi, hogy jövőre fekvőre vált, idén még nem jött össze rá a keret. Ő is hardcore bringás, egyszer fogadásból két nap alatt letekert 1000 km-t a tengerig!
Elkísértük őket Visegrádig, közben szinte folyamatosan esett hol csak kicsit, hol jobban. Pont mikor megjegyeztük, hogy ez a vízmennyiség még egész jól elviselhető, jó erősen belekezdett, ezzel is bizonyítva, hogy tudnak az égiek ennél sokkal többet is a nyakunkba zúdítani! Megálltunk hát a visegrádi benzinkútnál, hogy csillapodhasson egy kicsit az eső. Beszélgettünk, megosztottuk egymással rekus tapasztalatainkat, majd minden jót kívánva nekik, búcsút intettünk és mi hárman visszafordultunk. Hazafelé próbáltunk úgy menni, hogy tudjunk egymással beszélgetni, de amikor az előtted lévő hátsó kereke az arcodba hányja a vizet, akkor hiába megyünk háromszög felállásban két sorban, ez sem mindig tökéletes... A bringaúton aztán már minden egyszerűbb volt, azt teljes szélességében elfoglaltuk egymás mellett haladtunkban, de mivel nem jött szembe senki, így ez nem jelentett gondot. Nyolc óra előtt pár perccel értünk végül vissza a boltba, összesen 64 km megtételét követően.
Pupu mondása szerint "Nincs unalmasabb a normális embernél.". Hát mi tegnap nem voltunk normálisak, hogy nekivágtunk még az eső ellenére is! Én mindenesetre élveztem, szerintem megérte.
Köszönöm az élményt Mikinek és Palinak, aki eljöttek, a nordkappos túrázóknak pedig ezúton is minden jót kívánunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése