RAH - Sikerült!

Most péntek-szombaton (szeptember 11-12.) volt az általunk szervezett Race Across Hungary. (RAH) Ennek lényege, hogy hazánk legnyugatibb városától (Szentgotthárd) a legkeletibb településig (Tiszabecs) kellett elkerekezni minél rövidebb idő alatt. A táv elvileg 661 km-re jött ki az előzetes számítások alapján, de valójában ennél mindenki többet ment. Nekem például a kisebb elkeveredések és benzinkutas kitérők miatt 675 km-t mutatott a gps a célban, pedig közben az aksi lemerülése miatt kiesett a mérésből valamekkora szakasz.
Ami hatalmas öröm, hogy négyen (Balázs Péter, Karlovitz Kristóf, azaz Pupu, Novák Ádám és én) vágtunk neki a távnak (mindenki rekuval), és mind a négyen célba is értünk! Közben persze mindannyian megjártuk a magunk poklát, keményen megszenvedtük ezt a hatalmas távot, de sikerült és ez a lényeg!
Nekem 440 km volt ezelőtt a maximum, amit bringával egyhuzamban megtettem, de állítom, hogy a táv növekedésével nem egyenes arányban növekednek a nehézségek! Ennyire fáradtnak, álmosnak, kimerültnek soha eddig nem éreztem magamat, mint most a táv vége felé, és evvel nem voltam egyedül. Úgy menni sík terepen 16-18 km/h között, hogy azt érzed ez a maximum, ennél többel képtelenség haladni, ugyanakkor a pulzusod csak 105 körül van, hát ez furcsa érzés! (Pedig az első 330 km-en még 26 km/h feletti átlaggal haladtam.) Már arra gyanakodtam, hogy leengedtek a gumik, vagy fog a fék, vagy valami megmagyarázhatatlan okból nehezedett el a bringa gurulása, de hiába ellenőriztem mindent, a probléma nem a rekummal volt, hanem bennem. Úgy tűnik, az emberi szervezet okosabb, mint az agy. Fejben ugyanis mennél többel, de a szervezet valamiképp leszabályoz, nem engedi, hogy tönkretedd magad. Egy idő után már nem segít sem a zenehallgatás, sem az éneklés, sem az egyéb ébrentartó pótcselekvés, a hihetetlen fáradtság miatt már semmire sincs erő. Egyre többször kell megállni, és egyre nehezebben telnek a km-ek. Ekkor már csak az akarat marad, hogy az ember ne adja fel, menjen tovább, akkor is, ha még végtelennek tűnő 200-300 km van hátra.
Elmondhatatlan, amit ilyenkor átél az ember. Hatalmas táv, hatalmas nehézségek és hatalmas élmény!
Mivel a részletes beszámolóhoz több időre van szükség, ráadásul az útról készült képek sincsenek még nálam, így erre még várni kell, de természetesen nem fog elmaradni. Gondolkodtunk azon is, hogy amennyiben lenne rá érdeklődés, úgy valamikor tarthatnánk személyes beszámolót is valamelyik következő ambringás túrán, amelyikre mindegyikünk el tudna jönni, ahol az esetleg felmerülő kérdésekre is tudnánk válaszolni. Most előzetesen csak két apró mozzanat a RAH-on történtekből:

Ádám - aki egyébként a leggyorsabb volt közülünk - éjszaka többször felhívott telefonon, mondván, hogy valahogy muszáj ébren tartania magát és erre a telefonálás a legalkalmasabb. Az egyik hívás alkalmával mesélte, hogy arra ébredt, hogy a földön fekszik. Vélhetően elaludt tekerés közben, és csak az esésére riadt fel...

Megálltam egy benzinkútnál, hogy vegyek magamnak némi táplálékot.
Ahogy a padkán ülök fáradtan, és eszegetek, iszogatok, odagurul mellém egy autó. A benne ülők megcsodálják a rekumat majd megkérdezik:
"Ez gondolom kényelmes lehet. Mennyit lehet vele menni?"
"Én most éppen Szentgotthárdról jövök..." - válaszolom.
"Öööö, az meg hol van?"

Ránézek a gps-emre: "Olyan 605 km-re innét, a nyugati határszélen..."

Végül egyetlen megjegyzés még bizonyítandó a rekuk komfortosságát: Bár a célbaérkezéskor nem voltunk valami jó bőrben, ma reggelre, pár órás alvás után már simán visszaülhettünk volna fekvőinkre, ugyanis némi izomfáradtságon kívül semmilyen problémánk nem volt, semmink sem készült ki. Ki tudná ugyanezt elmondani egy hagyományos bringán megtett hasonló túra után?