Pár napja kaptam az alábbi levelet, melyet ezúton teljes terjedelmében közkinccsé teszek.
Józsefnek - aki az egyike azon értékes embereknek, akit a rekumbensek révén van szerencsém ismerni - nagyon köszönöm, hogy megírta tapasztalatait, melyek remélem hasznosak lesznek sokak számára:
Szia Attila,
Amikor telefonon elmeséltem Neked a legfrissebb élményeimet a minap, azt mondtad, írjam le, és közzé teszed a blogodban. Azóta e körül járnak a gondolataim, hogyan is tudnám érthetően megfogalmazni mindazt a gondolatfolyamot, amit átélek, és az elmúlt hetekben átéltem. Túl drámai, és felemelő az egész história, a szavak nehezen –vagy egyáltalán nem – adják vissza, mit élek-éltem át, de megpróbálom, mert akár közügy is lehet. Tehát:
Bechterewes vagyok, ami a történet szempontjából lesz fontos. Ez egy furcsán gonosz izületi gyulladás, nem gyógyítható (elméletileg), lassan építkezik”, mint a repetitív zene. Alig észrevehetőek a támadásai eleinte, aztán brutálisan letaglóz. Az áldozatok többnyire úgy is maradnak.
Egy évvel ezelőtt amikor elkészültem a fekvőbringámmal (ez egy másik történet), elkezdtem kóstolgatni ezt a számomra teljesen ismeretlen világot. Semmilyen tapasztalatom nem volt, mozgáskultúrám-, sportokban szerezhető önbizalmam nem lévén, igen lassan szoktam meg az újdonsült közegemet. Idén nyaralni már a család – bringák - kutya – felfújható csónak – seggen fütyülő kiskakas és a többi mellett már az én fekvőm is a bekerült a kocsiba, és mint egy jól felmálházott szamár elindultunk kimosni az éves szennyest egy eldugott helyre.
Minden reggel egy órát bringáztam, a megtett táv, az átlagsebesség, a maximális tempóm jelen esetben lényegtelen, a kerékpáron eltöltött idő jobban érzékelteti azt, amit meg szeretnék osztani:
25 éve szenvedem a betegségemet, ettem már tücsköt - bogarat, olvasott a fejemre javas asszony, és mindenféle dolgokon átmentem. Ennek ellenére természetesen (?) az állapotom lineárisan romlott. Rémes dolgokat ír le a klasszikus medicina, nem érdemes idézni, nem akarnám senkinek elrontani a kedvét ezzel. Mindenesetre, ha gondolatban belementem volna abba az okfejtésbe, amit az orvostudomány számomra leosztott, akkor a kerékpár helyett egy furcsa formájú kompozit koporsót építettem volna magamnak, ami hasonlított volna a svéd Picasso kalandjai-ban a papa koporsójához, amiben ülve temették (volna) el, mert máshogyan nem tudott „elférni”.
Szerencsére bringa lett, nem koporsó.
Még nyár elején összehozott a jó szerencsém egy emberrel, aki tibeti hangtálakkal „operál”, zenél, vagy csuda tudja mit csinál. Jártam, járok hozzá, és fantasztikusan élvezem. Azt nem tudom megítélni, hogy ez is közre játszik-e a jelenlegi állapotomban, de ha Hahnemann teóriája igaz, akkor az embernek van egy állapota. Ez nem bontható részekre, egy egységes egész. Ha ennek az elvnek a mentén gondolkodom, akkor a hangtálak is „felelősek” a jelenlegi helyzetért. (egyébként ha valaki szeret bringázni, akkor a tibeti hangtálak muzsikája tetszeni fog, érdemes kipróbálni)
Az elmúlt hetekben azt vettem észre, hogy nem kell gyógyszert szednem. Ez nem fordult elő 25 éve!!!
Esténkét nem totyogok mint egy pingvin, nincsenek fájdalmaim.
Üzenet: ha tudtok olyan emberekről, akik mozgásszervi betegségekben, izületi gyulladásban, vagy valami efféle gonoszságban szenvednek, javasoljátok Nekik, hogy üljenek fel egy fekvőbringára, és kóstolják meg ezt az édes gyümölcsöt.
A dolog roppantul fontos, és messze túlmutat az én személyes dolgaimnál, mert az esetek túlnyomó részében ezek az emberek testileg-lelkileg megnyomorodva vegetálnak, megfelelően komfortos életkilátások nélkül. Ha ezen egy kicsit is lehet segíteni, akkor megérte.
Attilának pedig nagyon hálás vagyok, mert olyan ügyet szolgál, ami nagyon fontos, és teszi ezt roppant szimpatikusan, és hozzáértéssel.
Üdvözlettel
Kadosa Kiss József
1 megjegyzés:
Megérinti az ember lelkét ez a kitartás, elszántság és küzdeni tudás. Én csak annyit tudok, hogy a rekumbens boldogságot hozott az életembe, Józsefnek meg talán az életet, de legalább is az újjászületést.
Köszönjükíí4
Megjegyzés küldése