Tour de Tisza-tó beszámoló

Először is hadd kezdjem a legnagyobb hírrel:
Komoly eredményt sikerült elérnie a tegnapi Tour de Tisza-tó versenyen Balázs Petinek, hiszen korosztályában a második helyen végzett hihetetlenül jó eredménnyel:
1 óra 43 perc 42 másodperc alatt tette meg a 65 km-es távot, 3 perccel megdöntve a tavalyi legjobb rekus időt! Mindössze 18 másodperccel ért be később, mint az idei abszolút győztes!
Mindezt ráadásul úgy, hogy egy nem igazán fekvős testhelyzetű rekuval végig tudta tartani az élboly iramát, ami 51 évesen különösen elismerésre méltó!

Gratulálok neki ezúton is!
Hiába, aki a Párizs-Brest-Párizs 1200 km-es távra készül, az komolyan gondolja...

Egyébként szerencsére az idén is voltunk páran rekusok körbetekerni a Tisza-tavat. Tudtommal heten indultunk fekvőkerékpárral, ha azt az általam személyesen sajnos nem ismert sportembert is beleszámolom, aki kézzel hajtott háromkerekűjével teljesítette szintén fantasztikus eredményt produkálva a versenyt. Én egyszer próbáltam egy hasonló (bár nem verseny) modellt, de párszáz méter lassú tekerés után már alig bírtam megmozdítani a karjaimat, úgyhogy tényleg minden elismerésem, főleg mivel láttam milyen hatalmas iramot diktált!
Egyébként volt pár furcsa járgány rajtunk kívül is, hiszen indultak velocipéddel, összecsukható kiskerekű városi bringával (Strida), görkorcsolyával, hogy csak a legkülönlegesebbeket említsem.
Az időjárás egyébként egész kedvező volt, mivel felhős időben, aránylag kis szélben tekertünk végig. A vihar és a jégeső megvárta, amíg délután 3-kor elindultunk haza, igaz, akkor keményen rákezdett, így aki nem iparkodott vagy műszaki probléma miatt a begyűjtő autóra várt, annak nem lehetett kellemes a nyakába kapni a jeges égi áldást...

Szegény Tamás is majdnem így járt. Féltávnál ugyanis eldurrant az első kerekének mind a külsője, mind a belsője, így kiesett az élbolyból. Mikor azonban kiderült, hogy a felmentő egységre még több órát kellene várnia, inkább kitömte a külsőt és ha lassan, óvatosan is, de végül beérkezett a célba. Kreativitásának és tapasztaltságának hála, így csak az esés miatti horzsolásokat kellett elviselnie, a zuhét legalább megúszta. Pedig milyen szép lett volna, ha ketten a Petivel az utolsó 10-20 km-en a szembeszélben otthagyják az élbolyt és egymást segítve megnyerik a versenyt... A látottak alapján lett volna erre esélyük, na majd jövőre!

Idén sajnos nekem sem volt szerencsém ezzel futammal. Az utolsó napokban valami vírus elkapott. Sokáig azon tűnődtem, hogy egyáltalán elinduljak-e, de végül nem akartam lemaradni az eseményről, és a nejem rosszallása ellenére is inkább nekivágtam. A tervem az volt, hogy majd a végéről indulva óvatosan megyek, hogy ne terheljem túl magam, de ezt csak az első néhány km-en tudtam betartani, utána egyre jobban elragadott a versenyláz. Fokozatosan beleerősítettem és egymás után hagytam le az előttem haladókat. Így viszont végig egyedül kellett mennem, sehol sem tudtam bolyozni, ami szintén meglátszik a tavalyinál lényegesen rosszabb eredményemen. Élménynek azonban így is nagyon jó volt, megérte elindulni. Sőt, még a verseny izgalma javított is az állapotomon, elmúlt a torokfájás és csökkent a köhögés. Ezentúl javaslom, ha valaki megbetegszik, de még nem annyira, hogy ágynak is dőljön, tekerjen egy jót, hátha segít az adrenalin!

A fotókért külön köszönet Balázs Eszternek.